Könyvtárak és illemhelyek – EU-szabvány szerint

Egyik kedvenc szlovák prózaírómnak a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban játszódó novellája nagyon érzékletes leírást ad arról, hogy mit tesz egy közmegbecsülésnek örvendő egyetemi tanár, ha csupán a könyvtár illemhelyén veszi észre, hogy még egy kis darab papír sincs a közelben. A megoldás kézenfekvő: az előadásaira írt felkészüléseket és legújabb könytári kutatásainak jegyzeteit tartalmazó füzetéből tép ki egy lapot, követendő példát szolgáltatva ezzel a szomszéd fülkében szorongó és kénytelen-kelletlen hallgatózó diákjának.

Ez a novella olyannyira a pozsonyi hely szellemét ragadja meg, hogy a történet sok európai országban csakis fikcióként képzelhető el. A tiszta és pedáns Finnországban például egyetemi környezetben nem játszódhatna a pozsonyihoz hasonló novella; a finn könyvtárak felszereltsége nemcsak higiéniai, hanem olvasószolgálati szempontból is kimagasló. Persze, minden tisztaság és felszereltség ellenére az ottaniak sem teljesen elégedettek: a jyväskyläi diákok például gúnyosan a város egyik fő nevezetességének tartják az egyetemi vécéket, hiszen „azokat is a legnagyobb finn építész, Alvar Aalto tervezte” – szépek is, csak annyira kicsik, hogy egy megtermettebb skandináv leányzó már jóformán be sem fér. Nápolyban, Európa – ahogy mondani szokták – egyik legpiszkosabb városában, ahol (főleg hétfőn délelőtt, a nagy vasárnapi tengerparti piknikezéseket követően) szemét lepi az utcákat, nagy meglepetésemre nemcsak minden egyes, a nápolyi központi pályaudvarról induló vonatot takarítottak ki a lehető legalaposabban (miközben a hivatásos takarítók mellett egy külön tisztaságellenőr vizsgálta végig katonás szigorral a kocsikat), hanem az (egyébként teljesen ingyenesen, olvasójegy nélkül igénybe vehető, kitűnő könyvállományú és papiruszgyűjteményéről világhírű) nemzeti könyvtár illemhelyeit is rendre gondosan kitakarították.

Budapesten, az ELTE vécéiben mindig kedvenc falfirkatéma volt a papír hiánya, ott ugyanis, valami kiszámíthatatlan rendszer szerint, a népmesék kezdőszavaival élve: papír hol volt, hol nem volt. Én valójában csak itt „ébredtem öntudatra”, hiszen ötéves pozsonyi diákságom idején egyszer sem jutott eszembe, hogy az egyetemi illemhelyen esetleg vécépapír is lehetne, mi több, hogy ez el is várható.

De változnak az idők, ahogy Cicero mondta, és persze mi is változunk. Amikor ugyanis három év pesti könyvtárazás után (hozzászokva nemcsak a gyors és magas szintű könyvtári szolgáltatásokhoz, hanem az „EU-szabvány szerinti”, tiszta és papírral felszerelt illemhelyekhez is) újra betévedtem a pozsonyi Egyetemi Könyvtárba, s bár előzetesen hallottam bizonyos tervezett pozitív változtatásokról, nem akartam hinni a szememnek. Az illemhelyen nemcsak vadonatúj volt a csempe, hanem még papír is került, s a ruhatárban sem fogadott az a felettébb „kedves” modorú idős hölgy, akit az említett novella szerzője szintén megörökített. Mondhatom, igazán meglepődtem, mikor a ruhatárosnő mindenféle megjegyzés nélkül vette el könyvekkel jócskán telerakott hátizsákomat, s még csak rám se ripakodott, hogy: „Ki hallott még ilyet, hogy valaki könyveket vigyen a könyvtárba!”

A csempe ugyan változott, de nem változott az olvasótermi szolgáltatások gyorsasága (aki már próbált külső raktárból vagy netán külföldről könyvet megrendelni a pozsonyi Egyetemi Könyvtárban, annak nem kell magyaráznom, miről is van szó), sőt, nem nagyon bővült új könyvekkel az állomány sem. Pedig még az illemhelyek áldatlan állapotát is jobban elnéztük volna, ha európai szintű könyvtári szolgáltatásokban részesülhetnénk.