Konfliktusforrás a magyarság?

Manapság az egyik legdivatosabb és az egyik legtöbbször vitatott fogalom a globalizáció. Nemcsak azokban az európai térségekben, amelyek éppen mostanában az Európai Unióba készülődnek, hol vérmes reményekkel, hol pedig erős kételyekkel. Az egyetemes civilizáció azonban világszerte kiszélesítette azt a folyamatot, amelynek részeként az egyes nemzetek olyan helyzetbe kerülnek – és korántsem csupán Európában, sőt a világ más tájain még élénkebb érdekek hatásaként –, amikor a XIX., illetve a XX. században megszokott és elfogadott sajátos fejlődési sémák gyökeresen megváltoznak. A gazdasági mozgások kényszere (amely nem feltétlenül nagyhatalmi érdekekre vezethető vissza, de talán a hadseregek erőszakos fellépésénél is keményebb lehet) olyan irányt ad egyes nemzetek fejlődésének, amely nem következik szervesen az adott etnikumok (nemzetek, nemzetiségek, törzsek, akár többnemzetiségű államok) eddigi történeti és kulturális állapotából, hanem egy tőlük idegen struktúra jelentkezésével változtatja meg a társadalmak létfeltételeit és lehetséges mozgását. Ez a folyamat egyszerre jár súlyos belső konfliktusokkal és tudati, identitásbeli zavarokkal, s bizonyos letagadhatatlan, főleg gazdasági előnyökkel.

A globalizáció, természetesen, nem minősíthető egyértelműen a XX. század termékének és még kevésbé a XXI. század fenyegető ragályának. Európában például, a modern nemzetek kialakulásának idején, már a XIX. század elejétől tapasztalható volt, hogy egyetemes irányzatok nemhogy hátráltatták volna a nemzetek különállásának, autonóm fejlődésének folyamatát, hanem éppen ellenkezőleg: segítették, felgyorsították. Gondoljunk csak a francia forradalom hatására, amely kétségtelenül olyan értékeket teremtett, amelyek korábban ismeretlenek voltak az egyes nemzeti tudatokban, s ezzel olyan univerzális, ha tetszik: globális irányzatokat teremtett, amelyek később a modern nemzeti gondolat elidegeníthetetlen részei lettek. És azok a nemzetek, amelyek valamely okból elkerülték ezt a hatást, a későbbi történetükben, egészen máig hatóan, hátrányba kerültek azokkal a közösségekkel szemben, amelyek részesei lettek ennek.

Ezekkel a problémákkal néz szembe a cseh tudós rendkívül alapos monográfiája. A nemzetek fejlődési esélyeit vizsgálja, különös tekintettel arra, hogy ebben az új évszázadban – éppen a globális technikai fejlődés egyenes következményeként – új jelenségekkel, új törvényszerűségekkel kell számolni. Baar ugyancsak tömören, s nem is kétséges, hogy egyszersmind vitathatóan fogalmaz, amikor olyan alternatívát állít fel: emancipációs fejlődés következik-e be, vagy pedig a nacionalizmusok erősödnek fel, s ez utóbbi következményeként növekszik-e a világban az in-stabilitás, az eddigi törékeny bizonyosság gyengülése? A globalizáció – Baar szerint – minden ellentmondásossága dacára a nemzetek emancipációjához és semmiképpen sem elhalásához vezet, mint ezt annyian végzetes, elkerülhetetlen vízióként szeretik feltüntetni. Baar ezen a ponton nem említ bennünket, magyarokat, de azért mi tudjuk, hogy az ilyesfajta riogatás magyar publicistáktól meg tájékozatlan politikusoktól sem idegen. Bizonyos azonban, hogy a XXI. században változni fog, változnia kell a nemzet (az etnikumok) és az állam eddig törvényszerűségként ismert kapcsolata. Európában is, de Ázsiában és Afrikában is az európai modellnél sokkalta bonyolultabb úton. Európában pedig voltaképpen a nemzetek emancipációja legalább jogilag – némi kivétellel – megvalósult, ezért voltaképpen a globalizáció veszélye legfeljebb hipotetikus lehet, ami a nemzeti megmaradást és a nyelvtörténeti identitást jelenti. Érdekesek Baar könyvében – legalábbis számomra – a kivételek. Merthogy éppen mi, magyarok ugyancsak szerepelünk a kivételek között.

A világon – olvasom Baar munkájában – 192 állam van, ebből 88-ban 5 milliónál kevesebb lakos él, 43-ban pedig 1 milliónál is kevesebb. Ugyanakkor a 20–25 millió kurd nem rendelkezik önálló államisággal, és pillanatnyilag semmilyen esélye nincs arra, hogy – élvén a nemzeti és gazdasági konfliktusok állandósult földrajzi centrumában – ezt az önállóságot megkapja vagy képes legyen kiharcolni. (Még a mai háborús szituációban sem, amelyről Baarnak műve írásakor csak feltételezései lehettek, mi viszont naponta olvasunk egyre riasztóbb híreket erről az Irakot is magába foglaló térségről.) A 192 államból 80 minősíthető etnikailag-nyelvileg egységes államnak. Portugália és Lengyelország a hivatalos adatok szerint 99%-ban egységes, Magyarország és Albánia 98%-ban. Szlovákiában – az ENSZ statisztikai adatai szerint – 86% a többségi nemzet aránya, Romániában ugyanez a mutató 89%. Az európai államok között etnikai-nyelvi szempontból a legtörékenyebbnek látszik az Észt Köztársaság, amelyben az észtek aránya 63%, a letteknél pedig még gyengébb ez a mutató: 54% a lettek javára. (A baltikumi orosz kisebbségek egyelőre inkább az adott államhoz „húznak”, elsőrendűen az anyaországihoz képest összehasonlíthatatlanul jobb gazdasági közeg okán.) Az idézett statisztikák szerint a japánoknál és a két koreai államban, illetve Haitin 100%-os a nyelvi-etnikai egység.

Baar szerint Európában a helyzet általában megnyugtató. Szerinte a destabilizáció veszélye akkor fenyeget, ha „önálló államisággal rendelkező nemzeteknek saját határaikon kívül jelentős számú nemzettársuk maradt”. Ez az elméleti tétel. És, íme, a konkretizálás: „Tényelegesen három nemzet maradt, amelynek nemzeti ambícióit a második világháború következményei nem tudták megnyugtatóan rendezni: a magyarok, az albánok és a románok. Jugoszlávia és a Szovjetunió széthullása után még két nemzet sorolható ebbe a kategóriába. Az oroszok és a szerbek...”

Baar már művének bevezetőjében leszögezi: „Nehéz lenne azt állítani, hogy az első világháború után a győztes hatalmak az új európai határokat szerencsés kézzel húzták meg.” Az egyik példa természetesen Magyarország, amely „területének kétharmadát és a magyarok százezreit vesztette el”. (Kétségtelenül lehet a milliókat százezres egységekben is számolni, de azért ez pontatlan adat – teszem hozzá Baar okfejtéséhez.) „Ez a tény bármely alkalmas politikai változás esetén komoly regionális problémává nőhet, még abban az esetben is, ha Magyarország elismeri a létező határokat” – jegyzi meg. Általában – a finn–svéd ismert példát leszámítva – Baar az etnikai és a tényleges határok eltérését minden esetben konfliktusforrásnak tekinti.

És ezzel az álláspontjával korántsem áll egyedül. És főleg a gyakorló politikusok azok, akik figyelnek az ilyen tényekre és veszélyjelzésekre. Jiří Dienstbier volt cseh-szlovák külügyminiszter, aki a jugoszláv válság idején az ENSZ főtitkárának emberjogi biztosaként tevékenykedett a térségben, nemrég Véradó (Daň z krve) címmel, Prágában kiadott könyvében idézi saját levelét, amelyet Madeleine Albright asszonynak, az USA akkori külügyminiszterének írt hivatalosan 1999. szeptember 10-én. Ebben – egyebek között – ez olvasható, ami közvetlenül támasztja alá az elméleti fejtegetések politikai-történeti következtetéseit: „Ami pedig Koszovót illeti, a feleket a tárgyalóasztalhoz kell ültetni, azzal a feltétellel, hogy nem engedhető meg az etnikai kisebbségek függetlensége. Mert mi lesz akkor a szlovákiai és az erdélyi magyarokkal?”

A nemzetek a XXI. század közepén sem vesztik el jelentőségüket. Ugyanakkor a nemzeti fejlődés nacionalista iránya komoly veszélyeket rejt magában. Természetesen elsőrendűen Ázsiában. A cseh kutató azonban világossá teszi, hogy az európai egységesülési folyamatok kiválthatnak olyan ellenreakciót, amelyek szeparatizmushoz vezethetnek, és egy ilyen fordulat a potenciális konfliktusforrások újra történő számbavételét is igazolhatja. És csak azt ne gondoljuk, hogy Dienstbier fentebb idézett figyelmeztetése a magyarokkal kapcsolatban valami szlovák vagy cseh, netán román soviniszta forrásból táplálkozik. Nem, a cseh politikus egészen konkrétan a magyarországi nacionalista sajtóra és Csurka István hírhedt kijelentéseire utal, amelyek Jugoszlávia széthullásakor a határok újrarajzolásának igényét vetették fel.

Vladimír Baar könyve tanulságos olvasmány. És ismétlem: hihetetlenül nagy ismeretanyagot közvetít. A globális folyamatokra vonatkozó megállapításai ugyancsak tanulságosak. Olvasása közben azonban a magyarokra vonatkozó sorok kényelmetlen érzéssel töltöttek el. Hiába, nem kellemes dolog potenciális konfliktusforrásnak lenni, még abban az eseten sem, ha ez mindössze elméleti esélyként említődik.