Költői kérdés

Amikor a hírügynökség hétfőn kiadott egy döbbenetesen durva hírt, előbb megrökönyödtem, majd elborzadtam, s egyben megfogadtam, hogy bekeményítek, és most már könyörtelenül előjövök a farbával. Gondolatban többször is nekifutottam már a témának, aztán mindannyiszor visszakoztam. Végül is nem írtam róla mindmáig, mert ellentmondásos érzéseket vált ki belőlem a jelenség, amióta tapasztalom, tapasztalhatjuk, hogy van, létezik, itt nálunk is. Először Párizsban, egy szajnai hajókázás alkalmával lettem figyelmes arra, hogy az egyik híd alatt földre terített hullámpapírdarabok halma csúfítja a folyópartot. Azt hittem felgyülemlett szemét. Ám idegenvezetőnk mint turisztikai látványosságra hívta fel rá a figyelmünket, ecsetelve, hogy a híd alatti „megágyazott” térség a hajléktalanok szálláshelye.

Szociális érzékenységemet mindig is sértette a szegények, nincstelenek, hajléktalanok helyzete – leginkább karácsony táján. A múlt ünnepen minden eddiginél erősebb görcsbe szorult bennem az érzékenységgóc, látva, mennyi a rászoruló, milyen hosszú sor kígyózik a magyar főváros egyik központi terén egy tányér gőzölgő babgulyásért. Elfordíthattam volna a fejemet, vagy kikapcsolhattam volna a tévét, nem is kellett volna, hogy megérintsen a táborikonyha-fíling, hiszen ültem a jól fűtött szobában, faltam a zsírtól csöpögő disznótoros májas hurkát, és este ágyban, párnák közt vártam, hogy álom szálljon a szememre. Mégse tudtam közömbös lenni, már csak azért sem, mert ment az agyamra, hogy eközben még a csapból is az ebvédelem folyik. Szinte napirendi téma az állatmenhelyek sorsa meg az állatok szállításának embertelen körülményei. Imádom én a kutyusokat meg minden állatot, s azt is tudom, hogy magukon nem képesek segíteni, nekünk kell róluk gondoskodnunk, s emberségesen bánnunk velük. De magunkra, az emberek embertelen körülményeire is legalább annyira kellene figyelnünk.

Nem hoztam volna fel a témát ezúttal se, mert nem ismerem a hajléktalanok helyzetét annyira, hogy érdemben hozzá tudnék szólni, ám kihozta belőlem az a hétfői hír, hogy a szlovák főváros utcáin a tél beállta óta már tizenhét hajléktalan meghalt. Azóta ugyan cáfolták a hírt, az elhunytak számát sokkal alacsonyabbra teszik, de ez nem változtat azon, hogy itt vannak, és vannak. S ez valahol senkinek se jó, és senkinek se kényelmes. Nekünk se, akiknek tető van a fejünk fölött! Megoldás?...