Kollektív ártatlanság

Nemzeti ünnepeinktől ihletve azon morfondíroztam, miért is tép bennünket régen és még mindig a balsors. Belviszályok az anyaországban, ármány és kiközösítés kicsiben és nagyban, s mi, határon túl, a kollektív bűnösség ránk sütött bélyegét is hordjuk. A ház elé érve szomszédom széles mosolya zökkentett ki a töprengésből. Minden magyartudását összeszedte, hogy közölje: Teja van hazában. Ale csibekebel nincs van. Tehát tej, vaj, mindenféle elemózsia már van otthon, amit vállalkozóként Csehországban vesz olcsóbban, és amiből az ő jóvoltából időnként nekem is van szerencsém bespájzolni. De sajnálja, csirkemell nincs. Nem a mi költőnktől tanulta, annyi biztos, mégis tudja, nekem a kérés nagy szégyen, hát ad úgy is, ha nem kérem. A liftben újabb szomszéd fiúba botlottam. Elegáns köszöntését közlékenyen megtoldotta: „Képzelje, magyaróráról jövök.” Jóképű, fiatal tudóspalánta a tudományos akadémia történelem részlegén. Tudtomra kívánta adni, nem derogál neki a magyartanulás, érdekesnek találja a nyelvet, különben se boldogulna nélküle, mert a középkor hazai történelmét kutatja. Z. bácsi régi vágású úriember a harmadikról. Jókora könyvcsomaggal csönget be. Szlovák létére szeretett magyar könyveket olvasni, de szűk a hely a lakásban, ezért felajánlja csinos kis gyűjteményét . Kollektív bűnösségem ellenére szlovák környezetemmel semmi bajom, indonéz, orosz és ukrán szomszédaim is túllicitálják egymást előzékenységben. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. Ha pedig mindezek ellenére mégis régen és permanensen tép, akkor lehet, hogy mi magunk is jócskán besegítünk a balsorsnak. Ünneprontó leszek: Lehet, hogy nem sokkal árt(ott) többet idegen, mint magyar a magyarnak. Esetenként éppen az, akit a legjobban emészt a buzgóság a magyarság jogaiért. Sokszor idegen ártásnak is magyar gőg, intrika, ad(ott) zöldet. A történelem valóban félelmetesen ismétli önmagát. Ciklikusan és magasabb szinten, az előző generáció „teljesítményét” lekörözve. Nem értem, miért nyom többet a latban egy-egy nemzet megítélésekor néhány tucatnyi megtévedt, hatalomkóros gazfickó, mint több millió értelmes és józan, szépre-jóra hajló békés polgár? Mi lenne, ha végre valamit másként csinálnánk. És pajkosan keresztbe tennénk a történelem őrült körforgásának, hogy ne ismételje többé oly makacsul önmagát. Mi lenne, ha a kollektív bűnösség elve helyett magyar újításként kitalálnánk a kollektív ártatlanság elvét?