Ködösítések és tények

A státustörvény alkalmazhatóságának ügyében elvben ma sokkal egyértelműbb a helyzet, mint akár csak néhány héttel ezelőtt. A neves európai jogászok alkotta velencei bizottság

ugyanis kimondta, hogy a kisebbségvédelem elsősorban annak az országnak a kötelessége, amelynek az érintett személyek a polgárai.

Ezen a téren is elsődleges szerepük van a több- vagy kétoldalú államközi egyezményeknek, ám az anyaország egyoldalúan is alkothat jogszabályokat más országokban élő nemzetrészek identitástudatának, kulturális kötődéseinek erősítésére. Ha ezt saját határain kívül teszi, akkor ajánlatos a preferenciák érvényesítéséről szót érteni a szomszédos állammal. A velencei dokumentum kifogásolta az ajánló szervezetek szerepét, ezért a szükséges igazolások kiállítását az anyaország külképviseletére, leginkább a konzulátusokra bízná.

Mindezek ismeretében néhány nappal ezelőtt a Magyar Állandó Értekezlet döntött az ajánló szervezetek feladatköréről, ám ezzel a sátustörvény még nincs sínen. Románia ugyanis minden áron akadályozza, Szlovákia pedig nehezíti a végrehajtást. Bukarest kétszínű politikáját mi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy a moldovai románoknak önhatalmúan kettős állampolgárságot adott, és semmi kifogása az ellen, hogy német tartományok és alapítványok jelentős összegekkel támogassák a bánáti és az erdélyi, részben német ajkú települések iskoláit és szociális intézményeit.

Ködösít a szlovák fél is, hiszen nem igaz, hogy Európában csak a magyar jogi norma bizonyos rendelkezései érvényesülnének más állam területén. Például a római kormány költségvetése idén 9 milliárd lírát irányoz elő a Szlovéniában és Horvátországban élő olasz kisebbség támogatására. Nehéz feladat előtt áll az idő szorításával is szembesülő magyar fél, hiszen odahaza összhangba kell hoznia a végrehajtó rendelkezéseket a kerettörvénnyel, illetve az Alkotmánybíróság határozataival és a velencei bizottság ajánlásaival. Ezzel egy időben pedig kölcsönösen elfogadható egyezségre kellene jutnia főleg Bukaresttel és Pozsonnyal.

Nagy a tét, hiszen a kisebbségvédelem korszerű és hatékonyabb módszerei csak akkor érik el a céljukat, ha nem sérülnek a jószomszédi kapcsolatok, nem törnek fel a térség stabilitását és integrációs esélyeit veszélyeztető indulatok, amelyek újra csak főleg a magyar kisebbséget sújtanák. Ilyen megoldás kivajúdására csak akkor van esély, ha a felek lépéseit ezúttal sem az elfogultság és a nacionalista kizárólagosság, hanem a kölcsönös jóindulat és empátia vezérli.