Kočner és a Threema éve

Ez volt az az év, amikor mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a kétes hírű „vállalkozó” csápjai milyen mélyre hatoltak az államigazgatásban. Korrupció, maffiamódszerek, megfigyelés, zsarolás, gyilkosságok – Kočner semmit sem bízott a véletlenre. A nyilvánosságra került Threema-üzenetek megerősítették azt, amit addig sokan csak sejteni véltek: Kočner marionettbábként irányította a rendőrséget és a bíróságokat, az ügyészeket, elképesztő kapcsolati hálót épített ki, melynek közepén türelmes pókként gyűjtötte a kompromittáló információkat. A sors fintora, hogy végül a saját fegyverét fordítják ellene. 

De ne feledkezzünk meg a pozitívumokról sem. Először is a puszta tény, hogy ez a sok szemét nyilvánosságra került, hogy Kočner és társai ma már a bírósági tárgyalásra várnak, hogy a Threemában emlegetett bírók távoztak a posztjukról – ezek mind jó hírek. Persze mondhatnánk, hogy egy normális országban ez magától értetődő, de

ha a bársonyos forradalom óta eltelt harminc évben egy dolgot megtanulhattunk, akkor az az, hogy a demokrácia és az átláthatóság nem maguktól értetődő dolgok – folyamatosan küzdeni kell értük. 

Kellettek a tüntetések, kellett a sajtó nyomása, kellett Kiska és később Čaputová kiállása a nyomozó szervek és a bíróságok függetlensége mellett. Szükség volt a profi rendőri munkára, kérlelhetetlen ügyészekre (emeljük ki Ján Šantát), és kellett egy olyan igazságügy-minisztérium, mely Gál Gábor irányításával képes volt fellépni a kompromittálódott személyek (majmocskák?) ellen, akár a koalíciós partnerekkel szemben is. (Azt ne gondolja senki, hogy Harabin doktor miniszterkedése esetén is ugyanitt tartanánk.) Igen, vannak problémák, de ahogy a fenti példák is mutatják, ha kell, meg lehet találni a megfelelő embereket a megfelelő helyeken, akik nem félnek helyesen cselekedni. 

Szlovákia elindult a megtisztulás útján, amit az is jelez, hogy Fico már exkormányfő, vagy a korábbi főügyész, Trnka ellen sem féltek eljárást indítani az illetékes szervek. 

Mondhatjuk, hogy ezek apróságok, de el tud ilyesmiket képzelni valaki Magyarországon? Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy jobbak lennénk, mint a szomszédaink. Két fiatalnak kellett meghalnia, hogy a szlovákiai társadalom egy része felébredjen. Ez túl nagy ár, akárhogy nézzük is.

A szlovákiai magyarság szempontjából 2019 az elszalasztott lehetőség éve. 

Bár hatalmas volt a társadalmi igény a magyar–magyar kiegyezésre, a projekt teljes és tökéletes kudarcot vallott. Most itt állunk egy újrafestett MKP-val és egy olyan Híddal, melyet igencsak megtépázott a Smerrel való négyéves kormányzás – és mindkét magyar pártot a bejutási küszöb alatt mérik. Ennél is nagyobb gond, hogy míg a társadalom egy része szemmel láthatóan elindult egy jobb úton, mi valahogy leragadtunk, elvesztettük a lendületünket. 

Míg 89-ben a magyarok a forradalom első vonalában álltak, ma csak sodródunk.

Ennek sok oka van, de az egyik legfontosabb a megosztottságunk: a politika lényegében bedarálta az amúgy sem túl izmos civil szféránkat. Reméljük, a jövő év ezen a téren is változást hoz és a különbségek helyett elkezdünk arra koncentrálni, ami összeköt minket. Mai szemmel ez talán reménytelennek tűnik, de ne adjuk fel: ahogy az előző bekezdésben írtam, pozitív példát találunk, ha akarunk. (Magyarországra sajnos ilyen téren nem nagyon számíthatunk, mivel ott egy ideje a gyűlöletre és a félelemre alapozzák a nemzetstratégiát, ez pedig nem olyasmi, amit importálni kellene.)

Kočner legnagyobb fegyvere sem a pénz, a félelem, vagy a kapcsolatai voltak, hanem az a tény, hogy az emberek elhitték, hogy ő megkerülhetetlen, és ezen nem lehet változtatni. Abban a pillanatban, hogy ez a mítosz leomlott, Kočner egy cellában találta magát, az emberei pedig versenyt csináltak abból, hogy ki köpi be őt hamarabb. Szóval, ha csak egy tanulságot viszünk magunkkal 2019-ből, akkor az legyen ez: változtatni mindenen lehet. 

Még a szlovákiai magyar ugaron is.