Klaus első száz államfői napja

Az általa alapított és egy évtizeden át vezetett Polgári Demokratikus Párt ismét ellenzékbe szorult, így nem csoda, hogy felerősödtek a változást, tehát Klausnak a párt éléről való távozását követelő hangok. Maga Klaus is megérezte, hogy helyzete tarthatatlan, s távozása pártjának is használna, ezért szemmel láthatóan nem nagy örömmel, de bejelentette, hogy a decemberi tisztújító kongresszuson már nem jelölteti magát a pártelnöki tisztségbe. Bár korábban már nemegyszer szóba került, de az akkor kialakult helyzetből szinte önként adódott, hogy a polgári demokraták a januárban esedékes államfőválasztáson Klaust indítsák jelöltjükként. Tekintettel a cseh elnökválasztási rendszerre, amelyben az államfőt a parlament választja meg, az ellenzéki Klausnak semmi esélye sem lett volna labdába rúgni, ha a hárompárti kormánykoalíció egységes lett volna, s nem követett volna el szinte hihetetlen hibákat. A szívósságáról közismert Klaus viszont megérezte a lehetőséget, ezért azonnal minden erejét latba vetette, hogy az államfői posztot ő nyerje meg. Pártja is nagyon jól taktizált, s Klaus nemcsak a legnépszerűbb jelölt volt, hanem végül azt is kiharcolta, hogy Václav Havel utódjaként ő került Hradzsinba. Bár Klaus igazi államférfiúi beszédeket mondott a választások alkalmával, s messze kimagaslott a többi jelölt közül, tény és való, a választás eredményét elsősorban a szociáldemokraták belső viszálya, megosztottsága döntötte el. Ugyanakkor a jobboldali Klaust a kommunisták is támogatták. Mindez ma már végül is mindegy. Václav Klaust március elején beiktatták hivatalába, s most már maga után tudja „uralkodásának” első száz napját is.

El kell ismerni, hogy Klaus következetesen tartja magát ahhoz, amit megígért: közelebb kíván lenni az egyszerű emberekhez, minden állampolgár elnöke kíván lenni, s a pártok között sem tesz különbséget. Jelzésértékű volt, amikor beiktatása után a Hradzsinban elnökként először találkozott a lakossággal. Míg elődjei a balkonról beszéltek, ő a várudvar közepébe helyeztette el a mikrofont, s odahívta maga köré az embereket. Azóta is fáradhatatlanul járja az országot, hogy jelezze: őt érdeklik az egyszerű emberek. Az eredmény nem is maradt el: ma Klaus, akit korábban sokan ugyan szinte istenesítettek, de legalább annyian gyűlöltek is, határozottan a népszerűségi listák élére küzdötte fel magát, s minden jel arra vall, hogy ez a helyzet aránylag tartós lesz. Nyilván van ebben egy adag populizmus is, de a politika már ilyen. Klaus a maga részéről megszüntette a kommunista párt elszigeteltségét is, s a többi párttal egyenjogúként kezeli a kommunistákat. Ezt elődje Václav Havel nem tette, s a kommunistákkal nem volt hajlandó a párbeszédre. Klaus hangsúlyozza ugyan, hogy ő sosem volt, s nem is lesz a kommunista eszmék híve, de a primitív antikommunizmus is idegen tőle. Bár van e körül vita, nagy a valószínűsége annak, hogy a kommunista pártot előbb-utóbb mások is partnerként fogják kezelni. Klaus azt az ígéretét is tartja, hogy államfőként nem fog aktívan beavatkozni a napi politikába. Ugyanakkor az első száz nap is egyértelműen bebizonyította: ennek ellenére a politikus mindent elkövet, hogy a alkotmány által adott lehetőségeket felhasználja, s megpróbálja a maga képére formálni a valóságot. A kormánnyal, illetve inkább Cyril Svoboda külügyminiszterrel egyszer keveredett nyílt vitába, mégpedig az Európai Unió jövőjét illetően. Klaus olyan fórumon mondta el – a mai cseh kormányétól részben eltérő, de egyébként közismert – véleményét a jövőbeni Európáról, ahol nyilván inkább illett volna a kormány álláspontját hangoztatni vagy taktikusan hallgatni. Érdemes még megjegyezni, hogy Klaus államfőként sem lépett ki a Polgári Demokratikus Pártból, kijelentette, hogy ezt felesleges gesztusnak tartja, s megmaradt egyszerű párttagnak. A pártvezetésnek állítólag nem kibicel. Úgy vélem, hogy Klaus új népszerűsége pártjának is használ, s nem véletlen, hogy a polgári demokraták ma a népszerűségi listák élén állnak.

Eddigi belpolitikai tevékenységét a cseh médiumok is kedvezően értékelték és általában elismerik, hogy mostanában egy megváltozott Klausszal van dolgunk, azonban más a helyzet, ha külpolitikai ténykedését vesszük górcső alá.

Václav Klaus neve külföldön – főleg politikai és gazdasági körökben – vitathatatlanul ismert, ami önmagában véve bizony nem kis dolog. Ugyanakkor nem titok, hogy nemzetközi elismertsége meg sem közelíti elődjének nimbuszát. Klausnak ezen a téren nagyon nehéz dolga lesz. Tény, hogy Václav Havel nemzetközi hírneve és elismertsége rendkívüli. Nyilván ez bizonyos részben a megismételhetetlen rendszerváltás körüli eseményeknek is következménye, de nem csak annak. Havel egyfajta szimbóluma lett a kelet-európai rendszerváltásoknak, de közrejátszott ebben disszidensi és drámaírói múltja, valamint filozófusi hajlama is. Ha a gyakorlati politika szempontjából nézzük a dolgokat, szembetűnő, hogy Havel mindig különösebb kritikai megjegyzések nélkül támogatta a leghatalmasabbakat, az Egyesült Államok vagy a Nyugat másutt sok vitát kiváltó döntéseit, viszont Klaus ezt sosem tette. Havel támogatta a volt Jugoszlávia bombázását, Koszovó nemzetközi ellenőrzés alá helyezését vagy legutóbb az USA iraki katonai beavatkozását. Klaus mindezekben a helyzetekben sokkal visszafogottabb, sőt kritikus volt, amit bizony a „nagyok” nem felednek el neki. Akár tetszik, akár nem, ez is tény, s érdemes felette elgondolkodni. Akárcsak azon is, hogy a cseh lakosság többsége az előbb említett helyzetekben vajon kinek az álláspontjával azonosult inkább. Ne feledjük azt sem, hogy Klaus híve ugyan az európai integrációnak, de nagyon kritikusan szemléli az Európai Unió bizonyos lépéseit, mechanizmusait. S ezt nyíltan ki is mondja. Szóval, ez is nagymértékben közrejátszik abban, hogy a mai „nagyok” nemigen szeretik Klaust, mert nem kíván hajbókolni, s minden körülmények között kész képviselni saját véleményét, ezért ezen a téren az új cseh államfő aligha tudja a jelenlegi körülmények között elfoglalni Havel helyét. Havelt szinte mindenhová hívták, Klaust kevésbé. Jól tette azonban, hogy első külföldi elnöki útja Szlovákiába vezetett. Csehországban az első száz nap alatt egyelőre csak egy külföldi államfőt látott vendégül: Rudolf Schustert. Magyarországi útjára a hírek szerint várhatóan októberben kerül sor.

Bár Klaus sok mindenben megváltozott – önmaga és a cseh társadalom hasznára egyaránt –, néhány dologban mégis a régi Klaus maradt. Rendkívüli munkabírása, aktivitása töretlen, s ez figyelemre, tiszteletre méltó. Szemmel látható, hogy nagyon jól érzi magát az államelnöki szerepben. Most valóban ő az „első”; nem pártelnök, aki felelősséggel tartozik a párttagoknak, s megméretik a négyévenkénti választáson, nem kormányfő, akinek állandóan küzdenie kell a parlamenttel, hanem államfő, aki felett már nincs senki, s akinek konkrét napi politikai felelőssége nincs. S ez Klausnak nagyon tetszik. Most lehet csak Václav Klaus a valódi Václav Klaus, az a személyiség, aki végre teljes egészében önmagát adhatja, önmaga történelmi szerepét alakíthatja. Nem vitás, hogy ez másoktól sem idegen, még ha mindezt olykor rosszabbul, ügyetlenebbül is csinálják; hogy csak Rudolf Schustert említsem. Az „új” Klausra éppen ezen a téren férne rá egy kis szerénység. Mert csak önmagát teszi nevetségessé azzal, hogy – mint legutóbb az ominózus szentpétervári fogadáson történt – az alig négyperces beszélgetését George Bush amerikai államfővel szinte komoly tárgyalásként próbálja eladni. A sajtóval is vannak felesleges vitái. De hát ez még csak az első száz nap...