Kitelepített emléknap

Aztán szakemberek nyílt napon kalauzolják körbe az érdeklődő szlovák és magyar iskolásokat egy, a lakosságcserével foglalkozó kiállításon, miközben tematikus műsorokat vetít a szlovák közszolgálati televízió a két ország kettészakított közösségeinek hányattatásairól és az egyéni sorsokról. Valahogy így kellene kinéznie a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapjának, és az, hogy ilyesmiről szó sincs, a valós szlovákiai társadalmi viszonyokról árulkodik.

A tények kedvéért szögezzük le, hogy az emléknap 2012 óta létezik, a magyar Országgyűlés döntött róla egy határozatban, a szlovák felet nem kérdezte senki. Nem mintha bármiféle igény megfogalmazódott volna rá az államunk részéről – a szlovák érdeklődés hiánya miatt maga a megemlékezés is ki lett telepítve, ahogy annyi más, a magyar közösséget érintő kezdeményezés. A szlovák társadalomban a sajátos történelemfelfogásnak is köszönhetően nem rögzült és nem kap figyelmet ez az időszak, legfeljebb az áttelepült családokban őriznek emlékeket. A helyi magyar közösségekben az idő múlásával szintén egyre halványodik a trauma emléke – ahogy fokozatosan eltávoznak a közvetlenül érintett családtagok. A beneši dekrétumok korszaka már nem közösségi sokk, s az emlékezésnek csakis szlovákiai magyar viszonylatban van jelentősége, önreflexióról egyáltalán nem beszélhetünk a szlovák köztudatban.

Olyannyira nem, hogy a dekrétumok a mai hivatalos álláspont szerint is a szlovák jogrend megkérdőjelezhetetlen részét képezik, az egyéni jellegű bocsánatkérések és gesztusok pedig egy rövid fellendülést követően megbicsaklottak. A szimbolikus bocsánatkérés mellett nem esik szó, még csak említés szintjén sem, az érintettek és a családok kárpótlásáról.

A szlovák társadalom nagy része nem is ismeri a beneši dekrétumok valós következményeit, s a Szlovákiában ezzel kapcsolatban kialakult helyzet egy nagyon káros, egyben tipikus status quo. A konfliktusok nincsenek kezelve és mérsékelni sem próbálja azokat senki, arra a „megoldásra” várva, hogy kialakul az apátia, kihalnak vagy elhallgatnak az elégedetlenek, a nyilvánosság pedig elveszíti az érdeklődését. Ez nem öngyógyító folyamat, hanem belenyugvás abba, hogy a sebek maradandó károsodásokat okoznak. A probléma – ami túlmutat a Beneš- dekrétumokon és a deportálásokon – az, hogy a szlovák társadalom minden más konfliktusra hasonló választ ad. Azokat a problémákat, amelyeknek kiindulópontja a másság, nem képes kezelni. Szlovákia következő ötven évébe pedig bele van kódolva, hogy óriási gondok lesznek azokból a problémákból, amelyeket nem lehet elhallgatással és ignoranciával kikerülni. A beneši időszakot sajnos ki lehet – mindehhez elég „csak” kitelepíteni az emlékezést és a megbánásra való hajlamot is.