Kisember a képernyőn

Lehet, hogy a Való Világ jellegű tévéműsorokra öt év múlva már csak az egykori főszereplők emlékeznek. De lehet, hogy nem. Egyelőre tény, hogy ez az uraságokról levetett produkciótípus gyökeret vert a Kárpát-medencében. Ez is polarizálta a társadalmat.

Két, nagyjából azonos világnézeti vércsoportba tartozó entellektüel se tud mindig lelkileg egy húron pendülni, ha azt kell megválaszolnia, kapásból visszautasítsa-e az ilyen szellemi teljesítményeket, vagy az értékelőnek abból lenne tanácsos kiindulnia, hogy korunkban kész tény az ilyen műsorok léte.

Hogy nem babra megy a játék, azt abból kezdtem sejteni, hogy tegnap reggel a budapesti közszolgálati tévében kisebbfajta botrány robbant ki a Való Világ értékelése közben. Nem gyorstalpalón képzett széllel-bélelt „tévésszemélyiségek” mondtak véleményt, hanem elsőgarnitúrabeli koponyák: Hankiss Elemér szociológus, Kornis Mihály író és Réz András filmesztéta.

Kedvemre való, ha úgy dob valaki követ a képernyőn folyó viták állóvizébe, ahogy Kornis Mihály tette. Kimondta, hogy ami a kereskedelmi tévék csatornáin hónapokig szórakoztatás címén folyt, annál még az is jobb volt, amit annak idején Aczél György emberei produkáltak.

Ravasz húzásnak minősíteném, ha utólag kiderülne, hogy a műsorvezető a három vitázó vérmérsékletét ismerve tudatosan Kornis Mihállyal nyittatta meg a vitát. Aki a sárga földig leminősítette a százlábú műsort. Hankiss és Réz viszont nem magasztalta, de majdnem. Véleményüknek az volt a magva, hogy most már ilyen a világ, és a hónapokig tartó műsorfolyam voltaképpen tréning az új viszonyok közötti életre.

Ekkor következett be a kis botrány. Kornis demonstratívan távozott. Ami, ugye, szokatlan az illedelmes közszolgálatban. Távozása pillanatától teljes harmónia uralkodott a képernyőn. Mint mindig, ha a „drót” két pólusa között nincs feszültségkülönbség. Ilyen viszonyok között az ember saját konstrukciót próbál a kérdés megoldására szerkeszteni. Véleményem szerint ezek a műsorok nemcsak arról szólnak, hogy adva van egy producer, aki bizonyos összeget készül lemarni, mert hát a nézettség... De nem is csak arról, hogy e módszer segítségével bármire felkészíthető az ifjúság. Az ilyennel senkit semmire nem lehet felkészíteni. Azt viszont érdemes lenne figyelemmel kísérni, ideológiailag tudatos-e vagy sem az ilyen típusú műsorok sugárzása. Rendben van, a producert csak a haszon érdekli. Ha nincs mögötte ideológus politikai erő, nincs nagy baj. De veszélyes, ha van. Ebben az esetben könnyűszerrel bebizonyítható, hogy a gondolkodásmód ilyen eszközökkel történő befolyásolása a társadalmi mobilitás ellen hat. Az újgazdag majd jó egyetemre küldi a gyerekét. A kisember gyereke pedig nézheti a nagy képernyőt.

Feledhetetlen élmény. Egy nadrágos ember 1943-ban, 11 éves koromban felhúzott szemöldökkel ezt kérdezte apámtól, aki gimnáziumba akart íratni: „Mihály, maga miért akar ebből a gyerekből urat nevelni?” Oktatásügyi ideológia a köbön...

Egyébként remélem, túlesünk ezen a műfajon, mint kiskorúak a bárányhimlőn.