Kis piros kígyók

Lukács Csaba újságíró martosi előadásában többek között a dél-amerikai magyar diaszpóráról beszélt. Ezek az emberek úgy kerültek oda, hogy eredetileg az USA-ba akartak kivándorolni, de a hajóskapitányok azt hazudták nekik, hogy már ott vannak, mivel pénzt kaptak azért, hogy Dél-Amerika lakatlan területein tegyék őket partra, ahol majd „önkéntes” munkaerőként élhető terepet teremtenek. Amikor rájöttek, hogy nem New Yorkban, az ígéret földjének kapujában állnak, a hajó már messze járt, s nekik nem volt pénzük arra, hogy egy másik hajón továbbmenjenek vagy hazatérjenek. Trópusi hőség, mérges kígyók és a szűz természet egyéb adománya. Sokan haltak bele az ottlét viszontagságaiba, sokan lettek öngyilkosok. Ugye, ez önmagában tragikus történet, pedig ami ezután történt, az még ennél is tragikusabb. Szerintem. Ugyanis ezek az emberek hazudtak az otthon maradottaknak. Azt hazudták, hogy jól vannak, s ezt fényképekkel is dokumentálták, olyanokkal, amelyeken szép ruhában, szép háttér előtt állnak, miközben a szép ruhát pénzért kölcsönözték, a szép háttér pedig a fényképész műtermének hátsó fala volt. S mivel az otthoniak azt hitték, hogy ez a valóság, s tényleg jó odakinn, mindez új kivándorlásokat generált. Elképzelem azokat az embereket, akiket így becsaptak. Mit érezhettek, amikor a helyszínre érkeztek. Mit mondhattak nekik a korábbi kivándorlók. Ha nekem rossz, legyen rossz neked is? Milyen érzések munkálkodhattak, s melyik kerekedett felül abban az emberben, aki tudva, hogy olyan helyen él, ahol a kis piros kígyók marása negyed órán belül halált okoz, kicsalta a feleségét és a kisgyerekeit. S hogyan élhette le mellette az életét az asszony, aki hazaküldött levelében ezt írta: a pokolba jöttem. Tudták-e egymást ezután szeretni? És a gyerekek? Értem én, az ember sokszor nem tudja, nem meri, nem akarja bevallani, hogy tévedett, esetleg kudarcot vallott. Ilyen szempontból nézve megértem azt az anyát, aki mindenkinek azt terjeszti, hogy a diplomás gyereke minő karriert futott be külföldön, ahova mindig vágyott, miközben a gyermek palacsintát süt egy étteremben, mert ugye, kicsi a világ, minden kiderül. Csakhogy az említett diaszpóra létrejötténél nem erről volt szó, hanem becsapásról. S ezt kellett volna világgá kürtölni. Hogy másokkal ne történhessen meg. Vagy ha másnak is rossz, attól lesz nekem jobb? Ez csak egyetlen példa arra, hogy a hazudozás, képmutatás végül tragédiába torkollik.