Kis közösségünk kórképe

Az első alkalom, hogy a nagyközönség elé tárul a kép, merre tart felvidéki magyarságunk. Az Új Szó által megjelentetett nyolcoldalas kórképet ki-ki a saját szája íze szerint értelmezheti.

Mi, kívülállók sosem fogjuk megérteni, miért íratja egy magyar ember a gyermekét szlovák iskolába. Ilyenkor kizökkenünk szánalmas álomvilágunkból, és megválaszolhatatlannak látszó kérdéseket szegezünk a nagyvilágnak. Tesszük ezt úgy, hogy közéletünk még a 2001-es népszámlálás sokkjára sem talált magyarázatot. Ha lelt volna, most egy koncepció mentén építkezne szlovákiai magyar társadalmunk, nem ad hoc jellegű lépéseket tennénk.

Ilyenkor lenne itt az idő, hogy önvizsgálatot tartsunk, és közéleti szereplőinken számon kérjük a miérteket. Jogunk és kötelességünk lenne ezt megtenni, hiszen a rendszer már több mint másfél évtizede megváltozott. Ránk omlott a szabadság, amely új haszonélezőinek valószínűleg nem kell azon gondolkozniuk, hogy a közeli szlovák iskolába vagy a szomszéd falu omladozó magyar iskolájába írassák gyermeküket. Még mindig nem tanították meg nekünk, hogy a gondolat kifejezésének szabadsága egyszersmind a gondolat másságát jelentheti. Ettől fél minden centralizált rendszer.

A magyar iskolák helyzete katasztrofális. Az elmúlt évek esetleges javulása jórészt nem a hazai, hanem a magyarországi támogatásoknak (Rákóczi Szövetség, Pázmány Péter Alapítvány) köszönhető. Ezek azonban mind tűzoltójellegű intézkedések. A legégetőbb problémákra nem jelentenek gyógyírt. Nincs minden magyar településen magyar iskola. A nemzeti öntudatot fejlesztő tárgyak oktatására kevés a szakos tanár iskoláinkban. A tankönyveink jó része szlovákból „egyenesen” fordított könyvek. (Lapozzanak csak bele alapiskolás gyermekeik történelemkönyvébe.)

Társadalmunk hazug magyarirodalom- és történelemoktatáson szocializálódott, ezáltal még a szürke hétköznapokon is elhitetjük magunkkal, hogy kisebbség vagyunk. Aki kisebbségi, az az esetek döntő hányadában a többséghez akar tartozni, hogy velük egy falkában voníthasson. A falka pedig a szlovák iskolát csaholja. Azt ugatja, hogy meg kell felelned, jobb szlovákká kell nevelődnöd, mint a született szlovák. Mindegy, milyen áron, csak neki, a gyermeknek jobb legyen. Ha felnő, akkor ne a sáros csizma, hanem a „Cityben” megevett hamburger, az internet, a mobiltelefon és az egyetem jusson neki. A szegény ember gyakran meggondolatlanul szövöget álmokat.

Aki pedig tudatában kisebbségi marad, az az etnobiznisz áldozatává válik. Sajátjai pofozzák és butítják el, hiszen nem szabad elfelejtenie, hogy ő kisebbségi, mert ez hoz a konyhára.

Súlyosak és lehangolóak az Új Szó hasábjain közölt adatok. A szociális helyzetünk rá fogja nyomni bélyegét műveltségi szintünkre. Akinek elege van, lábbal szavaz, és eltűnik az országból, a szülőföldjéről. Nincs világos jövőkép az emberek szeme előtt, amiért érdemesnek találnák a küzdelmet. A rövid távú célok hangzatosak, de csak egyes egyének sorsát határozzák meg, közösségünkét nem. Hiányzik a felvidéki magyar társadalom mindenre kiterjedő nemzetstratégiai koncepciója, ami nélkül az egyetemünket sem lehet majd működtetni az elkövetkezendő évtizedekben.

A szerző történelemtanár