Királyok és istenek

Elgondolkodtató az egyes fogalmakkal való merész (felelőtlen) – ha úgy tetszik, lezser – „játszadozás” is, ami a média és „fogyasztóinak” igényességét egyaránt tükrözi. A nemzetét felemelő Szent István királyunk a túlvilágról szemlélődve bizonyára homlokát ráncolva töprengett el a világ dolgai felett, amikor rádöbbent: egyre több újkori király keresi társaságát Szent Péter kapuján kopogtatva. Bizonyára meglepődött Elvis érkezésén. Kissé talán meghökkent nemzete színészkirályának láttán. Zámbó Jimmy személyében is királyt avatott Magyarország, akitől talán pironkodva húzódott el a Nagy Magyar... Ám legyen.

Feltehetően leplezetlen kíváncsisággal figyeli a Villalakók sorsának alakulását, akik közül ugyancsak királyokká váltak egyesek Rémálmaimban se lássam azonban azt a tekintetet, amelyet Nagy Királyunk akkor vethetett gyarló kis világunkra, amikor a minap sugárzott budapesti tévéadásban Szulák Andrea a magyar együgyű jópofaságával „Istenkirály”-ként (nem tévedés!) üdvözölte a jobb sorsra érdemes Gáspár Győzőt, a Romantik című együttes vezetőjét.

Bevallom, bennem (s hitem szerint sokunkban) meghűlt a vér. Tudván, hogy a néző (tisztelet

a kivételnek) – chipset rágcsálva vagy éppen sört kortyolgatva – a maga módján ezt „beveszi”.

És mindennapos gondjaitól elszakadva ujjongva várja a fejleményeket, miközben lazán átsiklik a kifejezés félelmetes súlya felett.

Nos, jól „beveszegetjük”.

A szerző szabadfoglalkozású publicista