Kína lehet Irán fő szövetségese

Teherán legfőbb célja, hogy időt nyerjen. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy ha az USA és az európai országok közös diplomáciai frontot alkotnak, nemzetközi manőverezési lehetőségei lényegesen leszűkülnek. Ráadásul egy európai–amerikai közös fellépés komoly jelzés lehet Oroszország számára is. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai közül így biztosan csak Kínára számíthatnak, hiszen Pekingnek jól jön az iráni probléma „életben tartása”: Washington addig is a Közel-Keletre és nem a Tajvani-szorosra figyel. Ráadásul a növekvő kínai energiaigények miatt nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy Pekingnek komoly érdeke maga mellé állítani a világ egyik legnagyobb földgáz és kőolaj-tartalékával rendelkező államát. Ezzel összefüggésben mellékesen engedtessék meg egy kérdés: Irán szerint nukleáris programja békés célú, csupán energiatermelésre szolgálna. De minek invesztál hatalmas összegeket költséges nukleáris technológia beszerzésére, kutatására egy ország, amely a Föld egyik legnagyobb kőolaj és földgáz-készletével rendelkezik, amelynek kitermelése technológiailag sokkal egyszerűbb, és ráadásul sokkal olcsóbb? Erre nincs megnyugtató válasz.

Teheránnak tehát alapvető célja, hogy megnehezítse a konszenzus kialakulását az Egyesült Államok és az európai hatalmak között, amire a húzd meg, ereszd meg politikája tökéletesen alkalmas: Irán folytatja technológiájának fejlesztését, majd amikor a helyzet úgy néz ki, hogy mindenki elítélné, tárgyalásokat javasol. A tárgyalások során általában nem mutat kompromisszumkészséget, de mindez elég arra, hogy időt nyerjen. Miért van szüksége Iránnak időre? A válaszhoz tudnunk kell, hogy létezik egy bizonyos technológiai „küszöb”, amelynek átlépése esetén az adott ország rendelkezik azokkal a technológiai ismeretekkel, amelyek segítségével képes atomfegyver előállítására. Ez még nem jelenti azt, hogy automatikusan rendelkezik is ilyen fegyverrel. Ahhoz még néhány év munka szükséges, tehát elmondhatja, hogy nincs atomfegyvere, és érvelhet, hogy akkor meg miért nem hagyja őt békén a nemzetközi közösség, elsősorban természetesen a Nyugat. Csakhogy ha egy ország megszerzi a szükséges ismereteket, tehát átlépi a „küszöböt”, gyakorlatilag már lehetetlen megakadályozni, hogy atomhatalommá váljék – annak ellenére, hogy még legalább 3-6 évre van szüksége erre. Márpedig egyes források szerint Irán éppen a következő időszakban fogja átlépni az említett határt, tehát még most kellene valamit tenni, ha nem akarunk iráni atomfegyvert. A nagy kérdés, hogy mit? A tárgyalások eredménye kétséges, az esetleges szankcióké szintén. Még abban az esetben is, ha sikerül az iráni atomprogram ügyét az ENSZ elé vinni, kérdéses, mi lesz az eredménye.

Nyilván sokakban felötlik a katonai akció. A befolyásos, republikánus szenátor – lehetséges, hogy a következő amerikai elnökválasztások során az egyik elnökjelölt – ezzel összefüggésben kijelentette, hogy a katonai akciótól csak egy dolog lehet rosszabb: ha Irán nukleáris hatalommá válik. Van benne némi igazság, csakhogy a katonai akció sem egyszerű dolog. Különösen Irakkal a hátunk mögött, amely még mindig leköti az amerikai szárazföldi egységek nagyon jelentős részét. Ezért egy irakihoz hasonló akció nem reális. Ráadásul Irán komolyabb ellenfél. Mindez szinte kizárja a totális szárazföldi invázió lehetőségét. Ráadásul egy ilyen hadművelet viszonylag hosszú felkészülést igényelne és jelenleg szinte nincs komolyabb hatalom, amely támogatna egy esetleges amerikai hadműveletet (mint például Irak esetében Nagy-Britannia, Spanyolország, Lengyelország, Ausztrália és Olaszország). A következő katonai, de lényegesen korlátozottabb opció a „korlátozott légicsapások” végrehajtása lenne, kiválasztott és az iráni atomprogram szempontjából kulcsfontosságú nukleáris létesítmények ellen. Bár ez sem számíthatna általános támogatásra a nemzetközi porondon, mégis sokkal inkább emészthető lenne. Azonban a nemzetközi kapcsolatok e megoldás számára sem kedvezőek. Mellette szól viszont, hogy végrehajtása lényegesen egyszerűbb lenne, mint az általános szárazföldi hadművelet, ráadásul az amerikai tengerészeti és légierők nincsenek távolról sem jelentős mértékben lekötve Irakban. Mindenképp figyelembe kell venni azonban a diplomáciai közeget. A következő potenciális lehetőség, hogy nem az USA, hanem más ország, konkrétan Izrael hajtaná végre a légi csapásokat (precedens már létezik, 1981-ben az iraki Osirak jutott hasonló sorsra).

Az egész problémakörrel kapcsolatos a legalapvetőbb kérdés, milyen világot akarunk 10–20 éves távlatban: olyat, amelyben kiszámíthatatlan rezsimek (pontosabban 3-4) tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik? A tömegpusztító fegyverekkel rendelkező országok számának növekedése nem fogja elősegíteni a globális stabilitást. A kérdés természetesen csak az, hogyan kellene fellépni. A legjobb megoldás mindenképpen a tárgyalások folytatása, és végül egy olyan végeredmény, amellyel mindenki elégedett és senki nem érzi, hogy veszített. ĺgy hát egyelőre reménykedjünk.