Ki nyer ma?

Kifulladásig – adta a ki a jelszót Tony Blair brit kormányfő, az EU soros elnöke a múlt heti brüsszeli csúcstalálkozó előtt. Ez volt ugyanis az utolsó lehetőség, hogy az EU a következő hétéves (2007–2013) időszakát rendesen elfogadott költségvetéssel kezdhesse. A büdzsé ugyan megvan, de Tonynak így is késő. És lehet, hogy az EU-nak is.

Nagy-Britannia lett ugyanis a költségvetés vesztese, miután az eredetileg felajánlott nyolcmilliárd euróhoz kénytelen volt hozzácsapni plusz 2,5 milliárd eurót saját költségvetési visszatérítéséből. Ráadásul nem sikerült elérnie a költségvetés legnagyobb részét felemésztő közös mezőgazdasággal kapcsolatos politika érdemi felülvizsgálatát 2009-ben. ĺgy az amúgy is gazdag francia parasztok 2013-ig élvezhetik a szaftos uniós mezőgazdasági juttatásokat, amelyek egyébként a fejlődő világ felzárkóztatásának egyik legnagyobb akadályát képezik. Chirac ráadásul elérte azt is, hogy az EU feltételeit maradéktalanul teljesítő Macedónia felvételét elodázzák az EU-bővítés új stratégiájának elfogadásáig. A mai helyzet szerint jó hosszú időre. A lehető legrosszabb jelzés a Balkánnak – mindez a francia önzés miatt.

De nem is történhetett ez másképp. A brit elnökség nem tudott kilábalni az egész EU-t átfogó krízisből, amelynek közös nevezője a tagállamok önző hivatkozása saját nemzeti érdekeikre. Már nemcsak divat, hanem egyenesen kötelező is Európa-szerte a „nemzeti” érdekeket hangoztatni – főleg az EU-val szemben. Közben pedig jó mélyen hallgatni arról, hogy sokkal inkább a hatalom megtartása áll szinte minden „nemzeti” érv hátterében. Az önzés lett az európai politika új krédója és a közös európai politika fejlődésének legnagyobb gátja. Nem kivétel az új tagállamok hozzáállása sem. Bár tényleges – bármit állít is a szlovák, a magyar vagy a lengyel ellenzék – pénznövelést harcoltak ki a felzárkóztatási támogatások tekintetében, mind a pénz mennyiségét, mind elköltésének szabályait illetően nem tudtak felülkerekedni saját érdekeiken. A sokat hangoztatott visegrádi együttműködés és szolidaritás már korábban is befuccsolt, a „ki nyer ma?” kérdés elhangzásakor.

De ne legyünk pesszimisták. Merkel német kancellár a költségvetés mentőangyala lett – az új tagállamok javára emelve az eredetileg kisebbre tervezett német befizetést. Ráadásul ő lett a britek és franciák, valamint a britek és az új tagállamok közti konfliktusok igazi moderátora, jelezvén a Schröder–Chirac-féle önzés eddigi csúcspontját jelentő francia–német stratégiai koalíció érdemi felülvizsgálatát. Nagy-Britannia pedig hajlandó volt lemondani saját rabattjának egy részéről – példát mutatva a többieknek. Ha Blair fél évvel ezelőtt megteszi, nagyobb hajlandóságot kovácsolhatott volna össze az EU-költségvetés legnagyobb anakronizmusa, a mezőgazdasági juttatások ellen.

Szegény briteknek nem sikerült lepipálniuk az újságírók szerinti eddigi legjobb – ír – elnökséget. Az ok prózai: az írek lazaccal és whiskyvel tették sokáig emlékezetessé elnökségüket. Saját költségvetésük terhére.