Ki ma az ANO?

Az egyetlen, akinek komoly gondot okozhat Pavol Ruskóval kapcsolatos problémáit megoldani, az maga Pavol Rusko. Nehéz az embernek kilépnie önmagából. Százszor leírták már: Rusko úgy alapította pártját, mint legújabb vállalkozását. Úgy kezelte a tagokat, mint beosztottakat, akik tőle kapják a fizetést. Jó nevű szakembereket igazolt le, hogy jobban mutasson a párt listája, és szükség esetén legyen kiket tárgyalásokra küldeni, mert arra ő is rájött: az iránta érzett vak elkötelezettség nem feltételez szakmai felkészültséget. Természetesen a párton belül mindenkitől feltétlen lojalitást várt el. Mint egy cégtulajdonos a beosztottaktól. Aki ellenvéleményt fogalmazott meg, annak az esetek többségében mennie kellett. A hét elején azonban úgy tűnt, Ruskónak nem sikerült teljes cégfegyelmet kialakítania, s a vállalat elfogyhat alóla, ám a dörzsölt róka nem hagyta, hogy a cég, amibe pénzét ölte, csak úgy faképnél hagyja. Az elégedetlenkedőket tömegesen büntette meg, vagy legalábbis megpróbálta. Ruskóból hiányzik az önreflexió, de arra talán senki sem számított, hogy képes kinyírni az egész haveri körét, csak hogy ő maga maradhasson. A győzelem pirruszinak mondható. Inkább győzte le önmagát, mint bárki mást. A kérdés ma az: ki az ANO? A felvetés csak egyetlen szempontból fontos: négypárti marad-e a koalíció, vagy Dzurinda miniszterelnök kénytelen még több függetlennel együtt halászni egy három- párti koalícióban.

Az első kérdésre a válasz egyértelmű: az ANO Pavol Rusko. Erről gyorsan biztosították is őt a különféle kerületi szervezetek. Ám mit ér az ANO négy képviselővel (mert valószínűleg ennyien maradnak hűek a pártelnök vonalához: három hölgy és maga Rusko), az SOP-hez, az SDĽ-hez és a Munkásszövetséghez hasonló jövőtlenséggel, na és persze a felettébb kellemetlen(kedő) Markíza televízióval, amelyik innentől fogva minden bizonnyal ámokfutásba kezd minden és mindenki ellen. Ebben a pillanatban úgy tűnik, politikailag világosabb a jövőjük azoknak, aki a párton belül csoportosan szálltak szembe a pártelnökkel, ámbátor a megfogalmazás nem pontos, hiszen nem a pártelnök, hanem a gazdasági miniszter ellen ágálltak. Mint kiderült, ők most már nehezen kerülhetnek vissza a párt főáramába. A hét férfi képviselő, valamint a két miniszter és a pozsonyi megyefőnök kormányközelben maradna. Dzurindának csak négy pluszszavazatot kell összegereblyéznie a parlamentben az eddigiekhez, s nyugodtan meghagyhatja helyén Zajac és Tóth minisztert. Kézenfekvő, de macerás is. Ez esetben ugyanis minden bizonnyal módosítani kell a koalíciós szerződést, amelyet az ANO-val kötött a másik három partner. Az ugyanis nemcsak azt határozza meg, hogy melyik párt milyen tárcát kap, hanem bizonyos szempontból útmutatást ad abban is, kerületi szinten ki és hol viszi a prímet. Csakhogy ezt a szerződést nem lesz kivel megkötni, mert az ANO-tól lemorzsolódottak nem képviselnek senkit. Mármint pártszinten. Az pedig teljesen elképzelhetetlen, legalábbis a mai körülmények között, hogy a függetlenekkel, mint csoporttal köttessék együttműködési szerződés. A Smer és a HZDS szóba sem jöhet az illetékesek nyilatkozatai szerint. ĺgy a maradék nyolc hónapra kacifántos helyzet áll elő. Azért csak nyolc hónapra, mert a koalíciós szerződés eredetileg is csak májusig érvényes.

A korábban az ANO-ból kipaterolt gazdasági miniszter, Robert Nemcsics épp a napokban jelentette be, hogy Ján Budajjal és Jozef Moravčíkkal együtt egy új, liberális DÚ újjáélesztésén dolgoznak, megérezvén a hullaszagot a liberális oldalon. Hacsak nem ez lesz a menekülési útvonal Lintner, Malchárek, Heriban és a többiek számára is. De ez a távoli jövő. A káosz a közelit jellemzi.