Ki a legnagyobb cseh?

Az ilyen össznépi társasjátékot, persze, nem szabad összekeverni a tudományos igényű felmérésekkel. Meg aztán a kérdés ugyancsak nehezen értelmezhető, hiszen kiválasztható-e a legnagyobb bármely nemzet fiai és leányai közül? Annak idején Kossuth Lajos Széchenyi Istvánt a nyilvánosság előtt tüntette ki a „legnagyobb magyar” címmel – kettejük ugyancsak éles politikai párviadala idején. Talán arra számíthatott, hogy Széchenyi viszonozza a gesztust? Az utókor azonban hol Széchenyit, hol Kossuthot választja, máskor pedig Deák Ferencet, aki – másik két társával ellentétben – végképp nem tartott igényt ilyen címekre. A választás egyáltalán nem független politikai és egyéb divatoktól. Amikor ilyesmiről szavaznak – rendszerint saját nézeteikről, saját ideáljaikról voksolnak a vállalkozó szelleműek. Éppen ezért lehet érdekes a szavazás. Nem a történelmet kell módosítanunk (nem is lehet), felesleges felháborodni az eredményen, bármi legyen, hanem tudomásul kell vennünk, hogy az adott pillanatban ilyen a társadalom lelkiállapota. Kizárólag ilyen szempontból érdekes a csehek mostani társasjátéka.

Természetesen a hokisták, a tévésztárok, a popénekesek, egyes politikusok is nyilván összeszednek szavazatokat, holott talán még ők sem hiszik, hogy egy nép óriásai között lennének számontartandók. Az ízlés kibicsaklása, ha a volt államfő egyik közeli munkatársa visszatekintve a cseh múlt ezer esztendejére, éppen Václav Havelt tartja a legkiemelkedőbb személyiségnek. Hiszen Havel érdemei között akár az is szerepelhet, hogy ismerte a nemzeti értékrendet, és arra már szót sem érdemes vesztegetni, hogy túlságosan közelinek tűnhetnek még azok az idők, amikor élő embert kiáltottak ki a legnagyobbnak.

Husz János és Švejk

A Lidové noviny felmérése szerint azonban nem az extremitás a jellemző, a résztvevők jelentős hányada komolyan vette a kérdést. A feltételezett eredmény pedig összhangban van azzal a csehekről alkotott hazai és külhoni képpel (tehát voltaképpen egy nemzet lelki önarcképének is tekinthető), amely szerint Husz János mester és Tomáš Garrigue Masaryk az a két személyiség, akik leginkább meghatározták a nemzet tudatát, történelme menetét és a mai eszményeket. Tudjuk, hogy vagy száz éve Masaryk emelte a huszita hagyományt a nemzeti tudat középpontjába. Ilyen szempontból tehát egy töretlen fejlődést figyelhetünk meg, hiszen Masaryk – akár a cseh história erőteljes idealizálásával – a figyelem középpontjába a tudás, és nem a harc értékeit állította. Bármily profánul hangzik: Husz akár Švejkre is hathatott, aki aztán végleg nem ment volna máglyára, de nézeteit makacsul és agyafúrtan, az erőszak eszközeit kikapcsolva védelmezte. Mit tett Husz a zsinaton? Nézeteit ismételte, és nem tágított azoktól. Mit tett Švejk az osztrák–cseh katonatisztekkel? Ismétli, bele nem fáradva, hogy a vérontás hülyeség. Hogyan lett államalapító Masaryk? Nem úgy, hogy fegyvereit használta, mert ezekből roppant kevés állt rendelkezésére, hanem filozófiáját terjesztette, no meg Huszra hivatkozott. „Jézus, és nem Cézár” – hangzott ugyancsak rokonszenvesen az első világháborúba alaposan belerokkant világ számára Masaryk ismert jelmondata.

Történelmi sztereotípiák

Egyetlen pillanatra sem állítanám, hogy ma a csehek naponta böngésznék Husz prédikációit, netán Masaryk bölcseleti munkáit. (Persze, mielőtt elbízhatnánk magunkat, megjegyzendő, hogy Széchenyi, Kossuth vagy Deák műveinek olvasmánnyá válása sem bizonyítható...) Viszont lehetetlen nem látni összefüggést ama tény között, hogy Husz annak idején úgy rendítette meg az egyházba, az egyházakba vetett hitet, ami hat a mai cseh társadalom döntő többségében, amely – európai kivételként – teljesen közömbös a tételes egyházak tanításai iránt, és a leginkább ateistának vallja magát. Masaryk hívő ember volt, de az ő hite sem csatolható bármely egyházhoz, a legkevésbé a Vatikánhoz. Az is a cseh tudat része, hogy – ellentétben a közép-európai nemzetek nagyobbik részével – helyzetüket egész Európában érzékelik és akár még a tudományosságban sem nagyon hajlandók a közép- vagy inkább a közép-kelet-európai állapot tudomásulvételére.

Elemzendő lenne természetesen, hogy ez a lelki önarckép mennyiben fedi a történeti valóságot. Ennek kifejtése azonban egy egészen más írás témája lehetne. Azok azonban, akik szavaznak arra, hogy ki a legnagyobb cseh – a történelmi sztereotípiák alapján döntenek. Azért ez is jellemző. Valamikor az ötvenes évek végén Németh László – a cseh szellemiség egyik jeles ismerőjeként – esszéjében azt fogalmazta meg: a csehek inkább a professzorok népének szeretik tudni magukat, és ő őszintén irigyelte ezt a meggyőződést. És valóban el kellene gondolkozni Németh László ötletén. Például: el tudnánk képzelni olyan magyar össznépi társasjátékot, amelyben például, Apácai Csere Jánost nevezné meg a legnagyobb magyarként akár egyetlen résztvevő, konkrétan pedig azért, mert az ő Magyar Encyklopaediája jó félévszázaddal megelőzte a francia felvilágosodást és Diderot-t, aki aztán a világtörténelemben is erős nyomot hagyott? És ha már a fantázia világába tévedtem: azt sem lenne érdektelen megtudni, hogy kit szavaznának meg a legnagyobb szlováknak, ha ez a kérdés egyáltalán elhangzana...