KGST-fíling

A hamisítatlan Kelet-Európa. Az kavarog itt, Szlovákia legnagyobb alapterületű lengyelpiacán, ahol vietnamiak alkalmaznak olcsó bennszülött munkaerőt, ahol még mindig kaphatók bélésre varrható menő márkajelzések, ahol változatlanul tíz korona a lángos és tizenkettő a csapolt sör. A talponálló pultosa végigméri a kuncsaftot, és fizimiska szerint csapol üveg- vagy papírpohárba. Ezt itt senki sem veszi zokon. Büszkén jegyzem meg, hogy átmentem a bizalomteszten, emelem üvegpoharam, közben magam is végigmérem az apukát, aki a bejáratnál hagyja kisfiát, míg ő gyorsan bedob egy felest.

A gyerek lekuporodik egy kutyus mellé, békésen várakoznak, a két „gazdi” szinte egyszerre érkezik értük. Senki nem csicsergi a ferde szemű kereskedőknél szebben azt, hogy: „Nech sa páči!” Balzsam a fülnek, mint ahogy az is, hogy: „Vannak nagyobb méretecskék is, kisasszonyka.” Az áracskák is barátságosabbak, mint a Fő utcai butikokban, és mivel ma már a minőség szinte ugyanolyan, nem habozik az ember lánya negyedannyiért felruházkodni. Számlát itt senki nem ad, de senki nem is kér, a szórványosan előforduló ellenőrök híre futótűzként terjed, mire kiszállnak a kocsijukból, az egész piac egy szabályszerű, fülig mosoly. A közelben ólálkodó zsebesekre sokatmondó szemvillanásokkal figyelmeztetnek az eladók, szólni egyik sem mer, farkastörvények uralkodnak itt. A nyelvtörvény viszont sutba van vágva. „Magyar paprika, prosím, madam!”; „Friss, dobrá Vegeta, bitte!” – ilyeneket hallani, bár három éve, amikor még az ukrán testvérek is itt, Kassán árulták szegényes portékájukat, még cifrább mondatok röpködtek a levegőben. („Ócseny lacné nohavice, pazsáluszta, miszter!”) Két déli szomszéd igyekszik megszabadulni a piros aranytól, de valahogy nincs keletje, az ormótlan megaszatyrok se fogynak. Karcagról jöttek, mostanában inkább visznek, mint hoznak, textilben utazni nem éri már meg, a Vegeta még úgy-ahogy tartja magát, de hol vannak már a régi szép idők? Ma már kazettát hamisítani sem kifizetődő. Talán csak lángost sütni...