Két golyó a félmúltból

A felbérelt mesterlövésznek mesterien jelölték ki az időpontot, mikor lépjen akcióba. Másnap ülésezett volna Szerbia–Montenegró képviselőháza, hogy megválassza az államközösség minisztertanácsát – az új államalakulat tehát gyakorlatilag még irányítás nélkül van. Szempont lehetett továbbá, hogy már elkészültek az alvilág leghírhedtebb tagjai elleni elfogatóparancsok. És egyre szorult a hurok azok körül is, akiknek kiadatását a hágai nemzetközi törvényszék ez idő tájt egyre határozottabban követelte. Nem valószínű azonban, hogy a maffia egedül képes lett volna megszervezni a merényletet, a háttérben más erők is állhatnak; bizonyítékként, hogy 2000. október 5-e után a Milosevicset leváltó új garnitúrának eddig csak félfordulatra tellett az erejéből.

A jugoszláviai alvilág két rétegből tevődik össze. Az egyik csoportot a háborús nyerészkedők képezik, lényegében a félkatonai alakulatok és a szabadcsapatok tagjairól van szó, akik az ideiglenesen elfoglalt vagy lerohant horvátországi, boszniai és koszovói területeken harácsolva, az ottani lakosságot kifosztva jutottak mérhetetlen vagyonhoz. A másik csoport természetrajza egészen sajátos, kialakulását ugyanis az tette lehetővé, hogy a tíz éven át elszigetelt ország rezsimje – a polgárok minimálisan alapvető ellátásáról „gondoskodva” – különféle magáncégeket és -bankokat bízott meg az illegális külföldi beszerzésekkel. Az embargó kijátszása igen jó üzletnek bizonyult, ehhez kapcsolódott aztán a fegyver- és a kábítószer-kereskedelem. A hasznon az állam és a maffia osztozott. Talán mondanunk sem kell, a virágzó korrupciót a hadsereg és a rendőrség egy része szintén maradéktalanul istápolta, de támogatók akadtak a politika szférájából is. Az eltelt bő két esztendő során az új vezetés több ízben is meghirdette a harcot a magát keményen tartó alvilággal, a kísérletek azonban rendre elakadtak. Egyszerűen azért, mert a katonai vezetést és a titkosszolgálatokat nem sikerült idejekorán megtisztítani a volt rezsim (és a kétes üzelmek) pártfogóitól, később pedig a hatalmat átvevő Szerbiai Demokratikus Ellenzéken belül történtek akkora repedések, hogy hiányzott a cselekvéshez szükséges közös akarat. Inkább a rejtélyes gyilkosságok sorozata következett, melyeknek politikusok, vezető beosztású katonai és rendőri személyek váltak áldozatául, az illetékes szervek viszont a nagy felháborodást és aggodalmat keltő esetek felderítésében képtelenek voltak kézzel fogható eredményt felmutatni.

Ezekben a kérdésekben Zoran Djindics volt a leghatározottabb, nem véletlenül vált most éppen ő célponttá. A szerb közvélemény egyébként inkább kellőképpen határozott, mintsem rokonszenves politikusnak könyvelte el a miniszterelnököt. Sokan sosem bocsátották meg neki, hogy 1990-ig, több mint tíz éven át Németországban élt (ott több egyetemen is dolgozott); az itteni mércék szerint túl európai volt és a szükségesnél kevésbé hazafi. Az mindenki számára világos, hogy az utóbb már a többség által is gyűlölt milosevicsi rendszer megdöntésében övé a kulcsszerep, ám a Hágával kapcsolatos következetes magatartása már túl soknak bizonyult (államfőként például Kostunica is ezt már alig vállalta). Djindjicstől ugyanakkor a gyors és eredményes reformokat várták el, az életszínvonal kitapintható emelkedését, számos ok miatt azonban mindez csak részben valósult meg.

A legtöbben persze azt kérdezik: és mi lesz most?

Ezekben az órákban a vezetés mindenekfölött elszántságát próbálja kinyilvánítani, hogy kezelni képes a helyzetet. Az eddig egymással marakodó pártok is mintha gyors fegyverszünetet kötnének, hiszen ez az a tragikus pont, amely alá már nem szabad zuhanni. Ugyanakkor a merénylet az emberek többségét mélységesen felrázta – úgy is mondhatnánk: kijózanította. Szinte hasonló egység tapasztalható, mint azokban a forradalminak nevezett, rendszerváltó októberi napokban. Ha a rendkívüli állapot idején sikerül stabilan tartani a helyzetet, s ehhez az Irakra koncentráló Nyugat is kellő segítséget nyújt, akkor van remény arra, hogy a törékeny szerbiai demokrácia átvészelje eddigi legválságosabb időszakát. Ehhez pedig az kell, hogy az intézmények, a vállalatok, az iskolák működjenek. Hasonlóképpen a katonaságnak és a rendőrségnek egységet, határozottságot kell felmutatnia. Minden ellenkező esetben Szerbia–Montenegró (idő előtti) szétesésével, a Milosevicshez és Seseljhez hű erők ismételt felvonulásával, esetleges polgárháborúval, de mindenképpen az Európából való újbóli kiközösítéssel számolhatunk. A szerb társadalom tehát most érkezett el valódi fordulópontjához.

A szerb miniszterelnök elleni merénylet világos hadüzenet volt – erre kellene most méltó és megfontolt választ adni.

A szerző újvidéki munkatársunk.