Keine Wechselstimmung

ĺzlelgessék csak ezt a német szót... Hangzása számunkra talán kissé fura, de Németország és Európa legnagyobb reménysége volt. Egészen vasárnap estig. A német választók „hangulata a változásokra” azonban a vasárnapi parlamenti választásokra alaposan megcsappant.

Ez év májusában Schröder kancellár a szociáldemokraták (SPD) katasztrofális Észak-Rajna–Vesztfália tartományi választási veresége után a méregpohár helyett az előrehozott választásokhoz nyúlt. Pontosabban az elemzők szerint ezzel saját – SPD–Zöld – kormánya haláltusáját rövidítette meg, vagyis a méregpohár nem állt messzire ettől a megoldástól. Akkoriban ugyanis a kereszténydemokrata (CDU/CSU koalíció) vezér, Angela Merkel közel 20 százalékkal vezetett előtte. Ráadásul úgy nézett ki, hogy az NDK-ban született Merkelnek sikerül – reformkoncepcióval is – győznie a szociális államot mindig is szem előtt tartó Németországban. Úgy látszott, Schrödernek már rendkívül tele volt a hócipője a kormányzással, és saját pártjával is. Rebesgették, hogy Viktória, a 2004-ben Putyin barátja közbenjárásával Oroszországban örökbe fogadott lánya sokkal fontosabb számára, mint a „victory” (győzelem). Amerikai lapok azt is megszellőztették, hogy a szegénységből felkapaszkodó kancellár számára már előkészítettek egy meleg helyett a New York-i székhelyű City Groupban, a világ legnagyobb bankjában.

A kampány alatt aztán Gerhard megmutatta, mi hiányzik Angelából. A briliáns stílusú szónok szürke kisegérré változtatta a kereszténydemokraták üdvöskéjét. Úgy támadta – ellenzékből (!) – Merkelt, és ébresztette fel a nosztalgiát a szociális érzékenységű szavazókban, mintha nem is ő vezette volna Németországot 11%-os munkanélküliségbe, szinte zéró gazdasági növekedésbe, tette kiszámíthatatlan, reakciós külpolitikai partnerré. Mindehhez, persze kellett a CSU arcátlansága – Edmund Stoiber emlékezetesen ostoba kirohanásai a kelet-németek ellen –, de a CDU túlságosan részletes és sokak számára túl liberális reformprogramja is. Főleg az adóreform kínálta magát egy szociáldemokrata támadásra, ám a CDU sem volt képes meggyőzni a választókat, hogy az országnak személy szerint Angela Merkelre van szüksége ebben a helyzetben. Schröder a személyiségével és kampányával győzte le a „Wechselstimmungot”.

Az eredmény totális patthelyzet. A májusban még bukott politikus Schröderen kívül szinte mindenki vesztett: a reformok nélkül stagnáló Németország, egy megreformált Németország nélkül gyötrődő EU, de a kiszámíthatóbb partneri kapcsolatokat elváró Közép-Európa is. Mivel mind a két nagy párt kizárja az együttműködést a Baloldali Párttal (a kommunista utódpárttal), a megoldást vagy a Zöldek kereszténydemokratákhoz, valamint liberálisokhoz (FDP) való átállása, vagy a CDU/CSU–SPD nagykoalíció jelentené. De azért azon se lepődjön meg senki, ha a németek végül repetára vállalkoznak.