Katasztrófa-zsurnalisztika

Ez azért van, mert nem olvasok bulvársajtót, tudatosan kerülöm a magyarországi gagyitévék híradóit, és nem érdekel, hogyan működik az „infotainment”. Pedig tanulságos dolgok ezek, megmutatják, hová „fejlődött” az újságírás a rendszerváltás óta. Mendemondák kritikátlan készpénznek vétele, hírrablások, szégyentelen csámcsogás a részleteken.

Szegény Martin Farkašról lesz szó, aki mély mesterséges álmában még nem sejti, hogy jelenleg ő az ország legismertebb katonája. Annyian akarták már lefotózni, hogy lassan sorszámot kell osztogatni a kórház portáján. Az anyaország sajtómunkásai általában nem érdeklődnek a dél-szlovákiai események iránt, fütyülnek a magyar kisebbségre, a határon átnyúló kapcsolatokra, a turizmusra és hasonló unalmas dolgokra. Viszont a repülőszerencsétlenség, az igen, az már más tészta.

Nos, én vagyok az a mázlista, aki saját szememmel láttam az egyetlen túlélőt a kórházi ágyon, és pechemre meg is írtam mindazt, ami péntek este publikus volt Martinnal kapcsolatban. Szombaton egész nap csörgött a mobilom. Különböző anyaországi bulvárlapok munkatársai kértek tőlem különböző szívességeket, legtöbben tolmácsként akartak volna használni, ám akadtak olyanok is, akik hozzátartozókkal szerettek volna mélyinterjúkat készíteni arról, mit éreznek most. Michaela Farkašová, a legismertebb katonafeleség látogatásainál szintén sokan jelen kívántak lenni, ez is érthető törekvés, bár kissé gyomorforgató.

Egy budapesti kolléganő pontosan fel is vázolta, mit szeretne látni a majdani fotón: azt, ahogy Michaela szerelmesen az alvó Martin mellére borul, és közben imádkozik férje felépüléséért. Tőlem csupán a jelenet megrendezését és bevilágítását kérte, olyan hangon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Úri neveltetésemnek köszönhetően nem küldtem el őt azonnal melegebb égtájakra, hanem a kórház magyarul is beszélő szóvivőjéhez irányítottam, káromkodja le ő az érzéketlen piócáját.

Rosszul tettem. A telefonszámom ugyanis azóta terjed, mint madárinfluenza, folyamatosan cseng a mobilom, és nemcsak tolmácskodni, hanem nyilatkozni is jó lennék a magyarországi kollégáknak. Mondjam el, mik a legújabb fejlemények. Hogy miként viselik a hozzátartozók ezt a csapást. Hogy hányan kérték a katonai pszichológusok segítségét. Legtöbben azonban a kórház címére, megközelíthetőségére kíváncsiak, mondom, lassan sorszámot kell osztogatni, nem irigylem az orvosokat, akiknek szemmel láthatóan már péntek este elegük volt belőlünk, zsurnalisztákból. A mentőegység parancsnoka egyik legjobb barátját veszítette el, aki tábori orvosként tevékenykedett Koszovóban. Amikor ez kiderül, egyszerre tízen szegezték neki a kérdést, vajon hogy viseli a csapást. Nagyon mélyre süllyedt ez a szakma. Én kérek elnézést...