Június tizenhatodika 7 tételben

1. tétel. Örültem annak, hogy megélem azt a pillanatot, amikor az örök életűnek készült (és sokaknak: örök életűnek hitt) rendszer a szemem láttára összeomlik. 1989. június 16-a O. V. nagy napja volt. Gyújtó beszédet mondott, de lehet, hogy másoknak nem az ő beszéde, hanem Rácz Sándoré tetszett, vagy éppen Mécs Imre felszólítása, hogy „fogjátok meg egymás kezét!” O. V., az akkor még narancsos lelkületű politikus kimondta azt, ami már ott izzott a levegőben, és amit mások a nagyközönség előtt még soha nem mondtak ki, hogy: „Oroszok, haza!” Nem pontosan így mondta, de ez volt az értelme. A honlapján egy-két éve még szereplő szövegek kifejezéseit böngészve pontosabban idézhetem őt. Először beszélt „az orosz megszállásról”, emlegetve az „orosz birodalmat”, majd így fogalmazott: „Ha nem tévesztjük szem előtt ‘56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” (http://www.orbanviktor.hu.) Orosz, orosz, orosz.

2. tétel. Nagy Imre meghalt, a prágai tavaszt leverték, Walesáékat internálták. És eljött a pillanat, amikor újratemették Nagy Imrét. Aztán meg nemsokára Kádárt meg a rendszerét. A lehetőségek, a szabadság világa 1989 végétől kezdve azonban mégis fokozatosan a szükségszerűségek világába ment át. Korábban teljesen nyilvánvaló volt a gazdaságban a politikai dirigizmus. 1989 után azonban a frontvonalak összezavarodtak. Elhomályosult a nyílt politikai erőszak vagy a nyílt politikai részrehajlás. Kezdett úgy tűnni, mintha valódi gazdasági teljesítmények születnének. Utólag, a mából nézve mégis úgy látszik, alig történt más, mint egy grandiózus szemantikai forradalom: a történelem kicserélte a szereplőket és a díszleteket, de a politika primátusára működő keleti-bizánci struktúra érintetlen maradt.

3. tétel. Az oroszok kimentek, a nyomorúság (ajh’ minő véletlen?) mégis ránk maradt. A 90-es évek elején gyakorta megfordultam a Moszkva téren. Mélyen belém vésődött annak a sok ázott, csapzott, munkáért reménykedő embernek a tekintete, akiket ott találtam. A magyar magyarok mellett voltak ott mások is. A lebukástól és a kiutasítástól rettegő, rebbenő tekintetű erdélyi magyarok. Az „oroszmentessé” vált Magyarország Moszkva terén munkát kereső, a történelem rossz szelei által állampolgárilag Romániába „besorozott” magyarok. Időjáték 1989-be vissza: oroszok? Kik mentek haza O. V. „parancsára”? Azok, akik között lehettek ferde szemű tatárok, katolikus örmények és talán még csuvasok is. Utólag kérdezem, amit már 1989. június 16-án is balsejtelemmel gondoltam: nem elég, hogy a „nagy” Szovjetunió beolvasztotta e népeket, majd besorozta az egyéneket katonának? Ha túlélte Magyarország szovjet megszállását a kis csuvas, 1991–92-ben nemcsak „oroszként”, egyenesen tovarisként mehetett haza.

4. tétel. Rég olvastam olyan gazdag tartalmú, de összhatásában mégis lelkileg deprimáló munkát, mint a Magyar Hírlap kiadványát a száz leggazdagabb magyarról. Amikor azt mondom: lesújtó, akkor éppen hogy nem negatív, hanem pozitív értékítéletet fogalmazok meg. A valóság mélystruktúráinak feltárására tett elemző brosúráról van szó. A bemutatott újgazdagok élettörténete, meggazdagodásuk története nyomán az ember, ha eddig nem tudta volna még, rádöbben, hogy nem abban a demokráciában él, amiről 1989. június 16-án a Hősök terén ábrándozott, hanem... Befektetések, ingatlanfejlesztések, reklám, média, autókereskedelem, szállítmányozás irányította világban, amely a kapcsolatok leleményes ápolására, a helyzeti előnyök pénztőkévé változtatására épül. (A tudományos innovációból nemigen lehet meggazdagodni, ezért ezen a területen a milliárdosok közül nem sokan „kereskednek”.) Hol van az a világ, és hol van a spekulációnak ma az a pozitív, a gazdaság egyenetlenségeit csillapító, válságelhárító szerepe, mint amiről Max Weber írt egykor A tőzsde című klasszikus művében? Sehol. Sőt azok az irtóztató veszélyei vannak meg, amiket a nagy spekuláns, Soros György maga írt meg számos munkájában.

5. tétel. Vissza a közelmúltba. Jól emlékszem, amikor a 90-es évek elején elrikkantotta magát az akkori pénzügyminiszter és zempléni szőlőbirtokos: az állam rossz tulajdonos, a magánember jó tulajdonos. A verdiktje egyszerű volt: „Vigyék a tulajdont a francba!” Mit ne mondjak: a rendszerváltozás története bizonyítja, vitték is. Ám e száz derék magyar csak árnyékvilága annak a globális átrendeződésnek, ami az úgynevezett multik bejövetelével történt. Ez azonban már egy másik elemzés tárgya lehetne.

6. tétel. Lehet, hogy túl idealista vagyok, de nem akarom hinni, hogy 1989 tanulsága az lenne, amit Antall József a maga szelíd módján, utalva az akkori jelen és eljövendő sok problémájára, ironikusan így fogalmazott meg: „tetszettetek volna forradalmat csinálni”. Azaz: nem lesz itt demokrácia, amíg emberek ezrei nem lógnak a lámpavason? Vagyis: az újrakezdéshez, az új lap nyitásához egy nagy társadalmi megrázkódtatás kell, a gyűlölet és szeretet örvénylő hullámai kellenek, hogy utána jöjjön a katarzis, a béke, az újrakezdés világa új lapokkal? Ahogy Petőfi is üzent egykor, nemcsak a jelenének, hanem talán a jövőnek is: „Lamberg szivében kés, Latour nyakán / Kötél, s utánok több is jön talán, / Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!”

7. tétel. 1989. június 16-a tanulsága, hogy nincs tanulság. A történelem vajúdik, de kit szül meg? Nem tudjuk? Én legalábbis nem tudom.

A szerző kultúrakutató