JUHÁSZ LÁSZLÓ

Szorít, kienged... Nem is olyan vészes a dolog, mint gondoltam. A heverő ugyan az orvosi rendelők fájdalmas emlékeit idézi, ám kényelmes. És a fehér lepedő is makulátlan.

Szorít, kienged. Szétnézek, van rá időm bőven. Lábtól egy őszes úr pumpál rezzenéstelen arccal, nyakkendője félrecsúszott, zakója zsebéből szemüvegtok kandikál. „Nem szédül?” – lép hozzám a nővérke. Végtelen természetességgel simít végig homlokomon, arcán mosoly, hófehér fityulája alól előbukkan egy rakoncátlan hajtincs, amint fölém hajol. Megrázom a fejem, köszönöm, jól vagyok. „Kicsit lassabban pumpáljon” – pillant ökölbe szorított kezemre, majd továbbsétál.

Szorít, kienged. A karom egy lyukon nyúlik át az üvegfalon, látom, ahogy odaát lassan megtelik a nejlontasak. A régi május elsejék jutnak eszembe, akkor lehetett „zacskós limonádét” kapni, nővéremmel közös képzetünk volt, hogy ugyanilyen zacskókba gyűjtik a vért a transzfúziós állomásokon. Akkoriban persze még nem ismertem ezt a szót, a limonádé helyett vérrel teli tasakok víziója azonban ismét az agyamba villan. Szorít, kienged, még egyszer, utoljára. Bordó, Valentin-napi vércseppjeimmel kövérre issza magát a zacskó. „Jó lesz, elég!” – szól a nővérke, a parányi tűszúrás helyére vattát ragaszt. Mosolya ahelyett a férfi, nő vagy gyerek helyett köszöni meg a véremet, akin ismeretlenül segítettem. Néhány cseppel az életemből.