Jól nézünk Miki!

Mi a fenét akarnak ezek? – fakadt ki tegnap egy betelefonáló olvasó, aki ott volt azon a hétfői összejövetelen, melyet a magyarigazolványokkal kapcsolatos tudnivalókról tartottak a leendő kassai iroda munkatársai. A szervezők ötven-hatvan érdeklédőt vártak, ehhez képest csaknem háromszázan jelentek meg a helyszínen, és bizony kevesen mondhatták volna el, hogy az ausztriai magyarokkal egy kalap alá vehetők. Persze, ekkor még nem hallatta szavát Dzurinda, aki bőszen kampányolni kezdett. A tájékoztató irodák megnyitása körüli nagy vehemencia láttán ugyan többen óvatosságra intettek, ám ekkora ellentámadásra kevesen számítottak. (Remélhetőleg a sebtiben vagdalkozó képviselők mára elolvasták a státustörvény szövegét, amelyről egyébként azt sem tudni, megvan-e egyáltalán szlovák nyelven.) Megemlíthető itt a magyar kormány bénázása, amely Romániát keményebb diónak vélte, ám az eddig is számos érdemet felhalmozó Chlebo államtitkár sem hazudtolta meg önmagát. „Fogják ők még szégyellni magukat”

– ezt már a kassai iroda vezetője mondta, akinél egyébként folyamatosan cseng a telefon. A polgárok nyugtalanok, várják a kedvezményes utazásokat, a múzeumlátogatásokat, csupa ártatlan kedvtelésre vágynak, amint ez a hétfői összejövetelen is bebizonyosodott. Az érdeklődés akkora, hogy a kassai főkonzulátust szinte megszállták a kérvényezők. A nyílt politikai állásfoglalásoktól mindeddig tartózkodó édesanyám pedig kimondta az ilyenkor kimondható legfrappánsabb mondatot: hogy bár ő nemigen fog Magyarországon utazgatni és dolgozni, igencsak nagy örömmel venné, ha lapulna a zsebében egy igazolvány, amelyben benne van, hogy tulajdonosa magyar nemzetiségű. Ezt a kis „kicsapongást”, a formális összetartozás érzését ellenzi egy emberként a szlovák többség. Jól nézünk „Miki”!