Jegyellenőrt felismerni

Pozsonyban ez egyenlő a lehetetlennel. Rég nincsenek már karszalagok, feltűnő, ütött-kopott egyenválltáskák, a foglalkozást messziről eláruló, jellegzetes arcberendezés. Manapság törékeny hölgyek, joggingos férfiak, ártatlan képű fiatalok vegyülnek el a megállóban. Néhány éve városi legendává vált az a furfangos alkalmazott, aki egy nehezen szállítható, kétméteres műanyag csővel küzdötte fel magát a járműre, majd letámasztotta terhét, és mogorva képpel ellenőrizni kezdte a jegyeket-bérleteket. Nyilván speciális kiképzést kapnak, mert mozgásukat sem térben, sem időben nem lehet többé behatárolni: a városszéli lakótelepen éjjel tizenegykor éppúgy felbukkanhatnak, mint délben a centrumban. Egyetemista ismerőseim szerint a legjobb menekülési stratégia a futás. A rajtakapott bliccelő leszáll az ellenőrökkel a következő megállóban, aztán kereket old. Csak nagyritkán szaladnak utána. Itt is érvényes a Kontroll című filmben elhangzott alapvetés: „Minket mindenki utál.” Tényleg ez a helyzet: még az érvényes jeggyel rendelkezők is kelletlenül húzzák elő bilétájukat, közben igyekeznek emlékezetükbe vésni az ellenőr arcát. Az ifjak és bátrak néha csípős megjegyzéseket is tesznek rájuk, melyeken az utazóközönség felszabadultan kuncog. Amikor viszont fordítva zajlik a dolog, kevésbé díjazzák a humort, sőt számos panasz is érkezik a közlekedési vállalathoz inzultálás miatt. Előfordul ugyanis, hogy potyautas helyett csupán hanyag utasra lelnek az ellenőrök, aki egy örökkévalóságig keresgél, kiforgatja zsebeit, kipakolja retiküljét, majd mikor már senki se várná, előkotorja érvényes bérletét. Addigra azonban olyan mértékű ellenőri „biztatásban” lehet része, hogy akár zokon is veheti a bánásmódot. „Keressük, keressük, de nem találjuk!” „Ami nincs, azt hiába kutatja a kedves utas!” „Naná, nyilván megvolt, csak elvitte a cica!” „Ugye, ugye. Jobb lett volna jegyet venni.” A rejtőzködés trükkjeinek elsajátítása után talán egy kommunikációs tréning abszolválása is hasznos lenne az alkalmazottaknak. Akik egyébként nyelveket se nagyon beszélnek. Egyszer tanúja voltam, ahogy szlovákul ordítoztak egy külföldivel, akinél két perce lejárt jegyet találtak. Amikor nyomatékul taszigálni kezdték, egy diáklány felajánlotta tolmácsszolgálatait, mire kis híján ő is kapott a szájára. „Érti ez, miről van szó, csak nem akarja érteni!” – állította a revizor. Erre aztán már nem lehetett mit válaszolni. A távolodó buszból néztem, ahogy a megállóban széles gesztusokkal magyaráznak a megszeppent turistának. Aki valószínűleg először és utoljára járt Pozsonyban.