Játék az idővel

Állandósulni látszik a magas feszültség a világpolitikában, legalábbis középtávon mindenképpen erre kell berendezkedni. A háború vagy béke kérdése az a frontvonal, amely mentén a két tábor farkasszemet néz egymással. Kétségtelenül népszerűbb, mert humánusabbnak tűnik a francia–német–orosz vonal, amely szerint a háború erkölcstelen és különösen akkor elfogadhatatlan, ha azt Amerika az ENSZ megkerülésével, vagyis a BT jóváhagyása nélkül indítaná meg. És itt van a nagy porhintés, ami elfedi a lényeget. Mennyivel lenne erkölcsösebb, elfogadhatóbb a háború, mint eszköz egy BT-áldással?

Attól lenne jogszerűbb, hogy igent mond rá az emberi jogokat rendre megsértő Kína, a csecsen-ügyben nyakig sáros Oroszország vagy az egykori Szovjetunió leghűségesebb közel-keleti partnere, Szíria? Nem gyanús, hogy azok, akiknek a legtöbb vaj van a fejükön, nagyhírtelen felsorakoztak a demokratikus világrend, a nemzetközi jog védelmezői mögé, s ezeket az értékeket éppen Amerikától akarják megvédeni? Ahhoz, hogy egy BT-határozat érvénybe lépjen, a 15 tagállamból kilenc jóváhagyása szükséges, úgy, hogy közben egyik állandó tag sem vétózik. Nem farizeusság, hogy ez utóbbiak közül Párizs, Moszkva és Peking mindeddig csak azt hangsúlyozza, hogy nem szavaznák meg az amerikai–brit–spanyol javaslatot, de még egyik sem jelezte, hogy biztosan vétózna? Pedig ezáltal egy csapásra tiszta lenne a sor: ha van vétó, nincs BT-határozat, a washingtoni háttér-diplomáciának nem kell tovább a nem állandó tagokkal alkudoznia. De így ez sumákolás, arról mindenkinek lehet elképzelése, hogy Moszkva és Peking milyen csereüzleteket akar Washingtontól a vétó nem alkalmazása fejében.

Párizs pedig tudja: ha vétózna, azzal vége lenne annak az atlanti szövetségnek, amely évtizedek óta garantálja Európa nyugalmát, stabilitását. A hétfői francia–német–orosz állásfoglalásnak és az ugyanekkor született EU-külügyminiszteri döntésnek van két olyan kitétele, amelyek úgy lehetetlenítenék el katonailag és politikailag Washingtont, hogy közben ne kelljen érte felelősséget vállalniuk. Az első még legalább öt hónapot adna Szaddámnak arra, hogy folytassa a bújócskát az ellenőrökkel. Pedig pontosan tudják: nem lehet még ennyi ideig, a hamarosan beköszöntő 40-50 fokos hőségben, az Öbölben állomásoztatni kétszázezer amerikai katonát.

A britek még két-három hetet adnának Szaddámnak – ami az eddig történtek után untig elég – a megelőző csapásmérés beindításáig, hogy a katonai stratégák szerint öt-hat hét alatt megvívható háború április végéig, az igazi nyári forróság beálltáig befejeződhessen.

Az EU-trojka pedig azzal a tárgyalási alapnak kikiáltott szlogennel indul holnap Washingtonba, hogy az alapvető cél Irak lefegyverzése, nem a Szaddám-rezsim megbuktatása. Pedig a balkáni háborúkban nagyon dicstelen szerepet játszó, rendre kudarcot vallott EU-nak igazán tudnia kell, hogy a kettő ma már elválaszthatatlan. Milosevics bűnösebb, veszélyesebb lenne Szaddámnál? Ők ne látnák a két diktátor ikerjegyeit? Amikor 1995-ben Daytonnal lezárták a harmadik balkáni háborút, hatalmon hagyták Milosevicset, mert elhitték neki, hogy megváltozott. És jó három év múlva jött Koszovó, Jugoszlávia bombázása – ENSZ-jóváhagyás nélkül, Párizs és Berlin örömére.