Ján Slota ha negédesen mosolyog

Ján Slota, a művelt és minimum európai nívójú politikus, egy Szlovákia-szerte meghatározó szerepet betöltő párt elnöke negédesen mosolyog, és lemarházza Duray Miklóst, aki kedvesen visszamosolyog a derék szlovák hazafira, és nem szól semmit. Mosolyt cserélnek. Mosolyt cserél az államalkotó nemzet fia s a kisebbségi lét megtestesítője, ami roppantul felemelő érzéssel tölti meg a magamfajta, túlságosan is magyar lelkületű, vidéki, de a nagy dolgokra fogékony, poéta hajlamú felvidéki magyar egyed szívét. A civilizáció immáron Szlovákiára is rárontott, ami persze nem jelenti azt, hogy Slota az egyetlen civilizált szlovák, mint ahogy azt sem, hogy Duray az egyetlen civilizált felvidéki magyar. Civilizáltságuk szintje különböző, a politika boszorkánymesterei számos varázslattal mégis összemosták őket, s így alkotnak most ketten egy furcsa párt.

Kétségtelen, hogy a huszonkettes csapdájába estünk: a büdös életben meg nem fejtjük azt a titkot, mely szerint, ha Ján Slota mosolygott és lemarházta Duray Miklóst, akkor egy időben lemarházta-e a Felvidék vagy – urambocsá! – a világegyetem magyarságát is? Fogas kérdés, nem bírok vele, mert szellemi csatornáim bármelyikén indulok el, akarva-akaratlanul Slota nemzeti érzékenységébe ütközöm, ami – valljuk be – magasabb szintű, mint teszem azt a magyar nemzeti érzékenység. Azt is be kell vallanunk, hogy a mi kegyetlen főuraink ezer éven át elnyomták a szerencsétlen szlovák nemzetet, hacsak nem fogadjuk el a történelemtudós Slota figyelemre méltó felvetését, mely szerint a magyarok nem magyarok, hanem elmagyarosított szlávok (szlovákok) lennének. Mivel emberünk történelmi és egyéb irányú műveltsége kétségtelen, a magam részéről hajlanék az „elmagyarosított szlovák” hipotézis elfogadására, mert kiderül(het)ne, hogy ezer éven át nem magyar, hanem elmagyarosított szlovák főurak nyomták el a szerencsétlen szlovák nemzetet. Páratlan távlatokat nyitna ez a tétel, mert nem csupán annullálná az eddigi történelmet, s húszmilliós nagyhatalommá duzzasztaná a szlovák nemzetet, de magáévá tenné például Árpádot is, aki az akkori elmagyarosított szlovákokkal szlovák hont foglalt. Kérdés, hogy például a magát csökönyösen románnak valló román nemzet miként viszonyulna egy két és fél milliós romániai szlovák kisebbséghez. Aprópénzre váltva a slotai művet, nyilvánvaló, Duray is elmagyarosított szláv, ezért nem vette zokon a nagy testvér más közegben megalázónak tűnő minősítését. Ebben az értelmezésben Slota nem rágalmazott, nem uszított, hanem mosolyogva a maga szellemi szintjére emelt egy elkóborgása közben elmagyarosodott szláv (szlovák) báránykát. Itt kell kiemelni Duray bölcsességét is, aki nem vette fel az arcába vágott kesztyűt, nem magyarkodott melldöngetve, nem hívta ki párbajra Slotát, hanem férfiasan visszamosolygott. Ez, csakis ez volt a kegyelemdöfés emberünk számára, akit a visszamosolygás nyila olyannyira szíven ütött, hogy most magába roskadtan, a teljes elesettség állapotában Béres-cseppet szopogat és hamut hint önmaga fejére. Ezt a leckét soha el nem felejti, soha többet nem marház le senkit, és az elmagyarosított délvidéki szlovákokra csak akkor lövet, ha erre éppen kedve szottyan.