Jaj, de unom a politikát

Sőt, a bloggerek, kommentelők további tízezrei szintén beleszólhatnak a dolgokba, hála istennek, elvégre ez lenne a demokrácia, a szólásszabadság, vagy mi...

Az Alföldi Róbert-féle rendezésből azonban sajnos sikerült közös erővel néhány nap alatt tömény politikumot kreálni. Számos ítész nem egy konkrét előadásról írt, hanem eleve jobbról vagy balról rugaszkodott neki a témának. Tudjuk, hogy a jobboldal évek óta gyűlöli Alföldit, számukra magát a gonoszt testesíti meg. A baloldal pedig feltétel nélkül imádja őt, bármit is rendezzen.

Azt is sejtjük, hogy Alföldi ezzel tisztában van. Mivel tehetséges színházi ember, ha akart volna, nyugodtan színpadra álmodhatott volna olyan István, a királyt, amelyben a szereplők fátyolos tekintettel, méltóságteljesen néznek a jövőbe, időnként felemelik és széttárják karjukat, és borongva felnéznek az nagy, magas égre. Alföldi azonban a valóságot szerette volna ábrázolni, mindenfajta felesleges pátosz nélkül. Egy klasszikus műnek új értelmet adva azt akarta megmutatni, milyenek a magyarok ma. Hát, sajnos, pont olyanok, amilyeneknek ábrázolta őket, és amilyennek most mutatják magukat. Ahogyan a legendás, 1983-as királydombi előadást belengte az ellenzékiség atmoszférája, úgy lengi be ezt a mostanit a butaságé. „Semmi sem kelti bennünk annyira a végtelenség érzetét, mint a butaság” – mondta Ödön von Horváth, és mennyire igaza volt!

A magyarországi bulvár most azon csámcsog, hogy egyes kommentelők meg akarják verni Alföldit, sőt tüntetés szerveződik a „fészbúkon” az István, a király budapesti bemutatójának helyszínére. Nyilván ez sem lepi meg az alkotókat, lásd Bródy János józan, intelligens és elgondolkodtató nyilatkozatát az ATV Egyenes beszéd című műsorában. A színikritika és a politizálás sajátos, ha úgy tetszik, buta keveréke azért is dühítő, mert szerintem Alföldi azt akarta közölni a magyarokkal, hogy akkor is együtt kell élniük, egy országban, ha másként gondolkodnak. Össze vannak zárva egy közösségbe, koppányisták és istvánisták, és meg kell tanulniuk együttműködni, és egyformán tisztelni, szeretni az olyan fontos nemzeti szimbólumokat, mint például a Himnusz.

Tudom, ez nagyon nehéz. Azt is tudom, hogy az István, a király a magyarság történetének legnagyobb sorsfordulójáról szól. Sőt, azzal is tisztában vagyok, hogy ebben a rockoperában két eltérő szemlélet, kétféle ideológia feszül egymásnak. Mégis nagyon szeretném, ha nem szítana újabb gyűlölködéshullámot ez a bemutató. Nincs szükségü(n)k erre...