Izommutogatás

Reális-e a katonai összecsapás veszélye Peking és Tajpej között az erő alkalmazását is lehetővé tevő kínai elszakadásellenes törvény elfogadása után? Lerohanná-e az USA Észak-Koreát, ha a kommunista rezsim nem tér vissza az atomprogramjáról szóló hatoldalú tárgyalásokhoz, és folytatja – lehetőségeit és erejét tekintve tragikomikus – kekeckedését a világgal? Rice amerikai külügyminiszter most véget ért térségbeli és főleg pekingi tárgyalásai után egyértelműen nem a válasz. A legforróbb kásának a kínai–tajvani konfliktus tűnik, de a katonai megoldás egyik félnek sem érdeke, a hagyományosnak mondható feszültségkeltés, kardcsörtetés fő célja az imidzsjavítás. Kína mutogatja az izmait, de nem valószínű, hogy izomból akarna politizálni. Tudja, az USA-t szerződés kötelezi Tajvan megsegítésére, ha lerohanná. De Amerika sem kér az ilyen összeütközésből, ezért nem csak Pekinget szólította fel a feszültségoldásra, a törvény visszavonására, hanem Tajvant is arra, hogy ódzkodjon az „anyaország” bosszantásától. Közelebb kerülünk az igazsághoz, ha minderre úgy tekintünk, mint egy nagyobb hatalmi játszma eszközeire. Kelet-Ázsiában az erőviszonyok megváltoztatásával át akarják rajzolni a hagyományos befolyási övezeteket: Kína az USA világhatalmi szerepével még nem tud versenyre kelni, de a térségben egyeduralkodó szeretne lenni. Ezt több dolog támasztja alá. Most fejeződött be a 2002-ben kezdődött nagy fiatalítás azzal, hogy Csiang Cö-mint utolsó jelentős tisztségétől is megfosztották. Mint az említett törvény is mutatja, a nemzedékváltás legszembetűnőbb eredménye az agresszívabb külpolitika. Kínában eddig a gazdasági fejlesztés volt a fő prioritás, s most ugyanilyen hangsúlyt kap a világ legnagyobb, 2,5 milliós – elképesztő szám – hadseregének korszerűsítése, a több évtizedes technológiai lemaradás felszámolása. A fejlesztés fő iránya a haditengerészet és a légierő, ami már stratégiaváltást jelent, és aggaszthatja a szomszédokat.

Agresszív külpolitika, háborút is megengedő törvény, katonai fejlesztés. E három együttesen készteti Washington arra, hogy a leghatározottabban ellenezze az EU szándékát a Kína elleni fegyverembargó eltörlésére. Ezáltal Peking olyan technológiákhoz juthat, amelyek nemcsak kínai–tajvani viszonylatban, hanem szélesebb körben is alapvetően módosítanák az erőviszonyokat. Az USA sem akarja feladni térségbeli érdekeit, ezt jól mutatják lépései ottani szövetségeseivel: Dél-Koreával és Japánnal. Tokiónak létérdeke a kínai expanzió megállítása. Megfigyelők történelmi fordulatként értékelték a februári japán–amerikai nyilatkozatot a közös stratégiai célokról, Japán most először csatlakozott nyíltan az USA-hoz a Tajvani-szoros békéjének megőrzését célzó felhívásban. Amire Kína nagyon agresszívan reagált, a belügyeibe való beavatkozásról beszélt. A második világháború utáni japán külpolitikára jellemző visszafogottság Tokió – gazdasági erőre alapozott – stratégiaváltását jelezheti. Új elemként számolni lehet tehát a világpolitikában az erősödő kínai–japán rivalizálással. Amit mindenképpen mederben kell majd tartani.