Itt az ideje felnőni!

Az emberi társadalmat, annak mechanizmusait, trendjeit, mozgató elemeit megérteni tudomány, és megérteni ennek a tudománynak a válaszait szinte már művészet, mert amíg az előző egzakt számokat produkál, addig az értelmezés mindig relatív marad.

Nehéz eldönteni, hogy a társadalomtudomány számára inkább rejtély-e a ma embere, vagy egy izgalmas kihívás.

Sokszor hallottam már, hogy az emberiség történelmének megismeréséhez, megértéséhez gyakran a gazdaságtudomány az egyik legjobb eszköz, mert amíg egy társadalom jelenségeit kintről, részenként szemléljük, addig a gazdasági folyamatok vizsgálata, mintegy belülről képezi az egyes társadalmakat valóban mozgató tényezőket. Mert hát kenyérrel él az ember, minden ide vezet.

A gazdasági jelenségek mellett vagy azokkal egy térben – leginkább az utóbbi évek történészi kutatásai „fedezték fel” ezt az érdekességet – a klimatikus tényezők vizsgálata az, ami a gazdasági folyamtok „üzemanyagaként” jelenne meg. Mert ahhoz, hogy kenyérrel éljen az ember, búza is kell, a kalászhoz pedig nap és víz szükséges leginkább.

Egyrészt ezért is van kissé déjà vu érzésem, mikor az első nagy világégést épp hogy túlélő német történelmet veszem górcső alá. Miként juthat el egy ország, egy nép odáig, hogy olyan rendszert húz magára, mint amilyen a nemzeti szocialista volt?

Másrészt, jelen korunk klímaváltozása újfent gyökeres változásokat produkál mindennapi életünkben, egyrészt közvetlenül, másrészt közvetetten a gazdaság különböző szegmensein keresztül. Az idei szárazság már mérhető volt gazdasági szempontból is, ahogy az is, hogy globálisan milyen hatásokat váltott ki, és ezek hogy gyűrűznek be Európába is, ahol a társadalmi feszültség már az orosz–ukrán háború előtt is tapintható volt.

Ezek mellett engem mégis megdöbbent az „utca emberének” történelmi amnéziája is, hogy pár év elég a kommunizmus elnyomásának szinte teljes elfeledéséhez. A huszadik század bőségesen bizonyította már, hogy a demokrácia „beéréséhez” sokkal több kell, mint pár évtized, vagy a puszta külsőségek.

A kelet-európai ember majd fél évszázados elnyomást követően nem tudott mit kezdeni az alig több mint negyedszázadnyi szabadsággal. Ez bizonyos szempontból köszönhető a politikum cinizmusának is, ami képtelen volt ellenállni a kísértésnek – és például szinte minden V4-es országban oligarchák tucatjait termelte ki –, de ugyanúgy az átlagember naivitásának is, aki türelmetlenül várta a Kánaánt. Ezek a változások köszönhetőek az Európai Unió vezetőinek is, akik útmutatás helyett „csak” egy dézsa pénzt öntöttek a nyakunkba, különösebb kontroll, útmutatás nélkül.

Így a kétezres évek a frusztráltság évtizedei lettek – amit az orosz propagandagépezet különösebb erőfeszítés nélkül tudott kihasználni –, de amíg a pártok ciklusról ciklusra terveztek és egyre populistább kommunikációt folytattak, a szélsőséges mozgalmak, az összeesküvés-hívők, szekták és a közösségi média elkezdték kitölteni az űrt, amit a megválaszolatlan kérdések hagytak az emberi fejekben, és az egyre inkább magukra maradó választópolgárok mostanra egyre inkább bővítik a bizonytalanok táborát, a döntésükben biztos „kemény mag” pedig kisebbség létére rajzolja újra a politikai erőtereket.

Utazásunkban így érkezünk el szépen lassan a mához, mikor is Szlovákia lakosságának majdnem a kétharmada gondolja már úgy, hogy autoriter vezetőre lenne szüksége az országnak. Mindezek mellett, ezekkel párhuzamosan riasztóan magasra nőtt azok száma, akik ma Oroszországban látják a követendő példát és Vlagyimir Putyinban a megváltó bölcs vezért.

A vízben lassan forralt béka módjára változott meg pár évtized alatt a „Ruszkik haza” arra, hogy „Rosszatom jó atom”, és fenyegető, kizsákmányoló hatalomból így vált Oroszország követendő példává. De mégsem leleplező tényfeltáró vagy belülről szervezett puccs kellett ahhoz, hogy lehulljon a lepel. Amíg Vlagyimir Putyin önsorsrontó, saját országát is pusztulásba sodró döntése már visszafordíthatatlan, vajon Közép-Európa polgárainak is a hanyatlás keserű poharától kell kijózanodniuk és felismerniük, hogy „rosszul mozognak”? Mert türelmetlenségük és a kommunista nosztalgia inkább csak éretlenséget tükröz, vagyis fel kell még nőnünk a demokráciához, ha tetszik, ha nem. Bár viszonylag kényelmes helyzetben vagyunk, ne feledjük: a demokrácia iskolájában vérrel írnak a táblára. Becsüljük hát meg a lehetőséget, és ne váltsuk aprópénzre a jelent a jövő kárára!