Pénzed, közöd?

Az USAID keringő támogatási adataiból világosan látszik, hogy több Nyugat-barát és a liberális demokrácia megerősítése kapcsán aktív szervezet támaszkodhatott külföldi, névleg amerikai forrásokra. Ezzel a jelenséggel nincs különösebb probléma. Megszokott dolognak számít, hogy a szervezetek az Egyesült Államok által szponzorált alapokból merítenek, és számolnak a támogatással. Szintén köztudott, hogy az amerikai kormány előszeretettel serkent olyan kezdeményezéseket, melyekből közvetlen vagy közvetett módon hasznot tud húzni. Vagy azért, mert így elnyeri a szervezetek szimpátiáját, vagy a programok céljai közvetlenül is erősítik a Washington által fontosnak tartott társadalmi és politikai célokat. Így fűzödik idővel szorosabbá a szakmai kapcsolat szlovákiai emberi jogvédő szervezetek, liberális sajtótermékek és kiadók, külpolitikai fórumok, esélyegyenlőségi társulások és az Egyesült Államok között.

A probléma az idáig természetesnek vett kettős mércében rejlik, ami hosszú távon nehezen tartható fent. Messze nem Amerika az egyetlen szereplő, aki kezdeményezéseket szponzorál – és más esetekben rögtön csökken a tűréshatár, nem utolsósorban az amerikai forrásokat vígan merítő szervezetek erős kritikájának köszönhetően. Kína, Oroszország, horribile dictu az évente előkerülő szlovákiai magyar támogatások kapcsán a demokrácia felett őrködő civil szervezetek vagy a sajtó alaptételként kezelik, hogy ezek a források nem jönnek ingyen és bérmentve. Hanem kivétel nélkül szívességekért cserébe járnak, rosszabb esetben egyfajta alá-fölé rendeltségi viszonyt teremtenek.

Egy egyszerű, politikailag alulképzett állampolgár a maga szempontjából jogosan teheti fel a kérdést: mégis, az alapelveket tekintve miben különbözik az amerikai és az orosz pénz? Hát nem arról van szó, hogy mindenki pénzt ad, és hatalmat, befolyást vár cserébe, csak épp vannak egyenlőbbek?

Az USAID-botrányra adott reakciók azt mutatják, hogy a Nyugatról támogatott szervezeteknek erre a lebegtetett gyanúsítgatásra nincsenek jó válaszaik. Elhangzott, hogy az összegek mértéke nem valós, esetleg hogy a pénz transzparensen került elköltésre – ami mind lehet igaz, csak épp nem ellenérv. A levegőben lógó ki nem mondott válasz veszélye, hogy relativizálja a „demokráciaharcot”. Egyszerűen ugyanis arról van szó, hogy az Egyesült Államok és az aktivisták ugyanazt gondolják a liberális demokráciáról és annak fontosságáról. Nemcsak érdek-, hanem értékalapon is együttműködnének. Egy ilyen beismerésnek viszont az a veszélye, hogy a civil szervezetek és újságok által nyíltan vallott alapelvek („független”, „a társadalom érdekében végzett munka”, „érted csináljuk, nem magunkért”) abban a pillanatban megkérdőjeleződnének.

A végső megoldás persze az lehetne, hogy mind a szervezetek, mind a társadalom árnyaltabban tekintene az összes támogatásra – de ahhoz el kéne hagyni a leegyszerűsítő magyarázatokat. Ez senkinek nem az érdeke: az összes szereplő szívesen bírálja, honnan jön a mások pénze.