Ismerősök városképben

Az egykori Új Tükör című képes hetilap egyik kitűnő tollú munkatársa „pesti ismerőseiről” írt érdekes sorozatrot. Nem személyes ismerősei voltak a figurák, akiket bemutatott, hanem olyan városlakók, akiket nap mint nap ugyanabban az időben ugyanott lehetett látni. Hozzánőttek a városképhez: magam is emlékszem egy nénikére, aki a Jégbüfé mellett szokott tanyázni. Nem bántottak ezek az emberkék senkit, néha morogtak valamit, csak úgy maguknak, ácsorogtak-üldögéltek, mintha hozzá lettek volna láncolva egy-egy épülethez. Úgy hozzátartoztak a pesti utcákhoz-terekhez mint a sárga villamos. Ha egy nap nem jöttek... az azt jelentette, nem jöhettek: kihunytak a képből.

Úgy tűnik, minden nagyvárosban vannak ilyen „utcalakók”, akiket akár még a térképen is lehetne jelölni. Az az igazság, hogy kezdetben féltem a közelükben, és kerültem is őket. Ma már merészebb vagyok, de egyiküktől még ma is tartok egy kicsit. Mert őrá időnként rájön valamilyen roham, nekiiramodik, hadonászik és kiabál. Hogy mi törik össze benne ilyenkor, miért és kivel pöröl, kit szid, kit átkoz, nem tudni. Következő utcalakó ismerősöm az egyik forgalmas buszmegállóban járkál föl-alá. Néha megáll, néz, nem tudni hova visz a tekintete, csak néz, néz... aztán egy hirtelen mozdulattal, mintegy katonai díszkilépéssel nekieredve, elindul a tömegben. Megfigyeltem, hogy ösvényt tapos a buszra várók között. Oda-vissza ugyanazok mellett az emberek mellett megy el, egyazon görbe vonalon kacskaringózva. Ha valaki új beáll ebbe az általa taposott ösvénybe, vagy kilép abból, akkor megmerevedik, és csak néz, néz... A harmadik ismerősöm komótos, lassú járású. Éjjel tizenegykor is áll egy helyben, a derekán összekulcsolt kézzel, és nem tudni, mi történik vele. Nem hajléktalanok ők, legalábbis ez utóbbi nem. Csak elhanyagoltak. Nem az utolsó divat szerint öltöznek, még csak nem is a szekondhendben válogatnak, idő-melírozta hajukat fésű foga nem járta évek óta. A sokpengéjű csodaborotva is lepattanna arcszőrzetükről...

Most én is megálltam egy pillanatra így egy kicsit felettük. Mint annak idején az Új Tükör jegyzetírója az ő pesti ismerősei felett. És e nagy zsongás-bongásban arra gondoltam, nekik biztosan nehéz az ünnep. Hiszen ki lesz karácsonyeste az utcán, akinek feltűnhetne, hogy ők ott vannak. Ismeretlen ismerőseink a városképben. Elhagyatottan.