Irak-ügy: az utolsó utáni esély

Nota bene a mondat benne van a tervezetben és imigyen hangzik: „(A Biztonsági Tanács) úgy határoz, hogy Irak elmulasztott élni ama utolsó lehetőséggel, melyet az 1441-es számú határozat felkínált neki.”

Rejtély, hogy a javaslattevők miért szaladtak ennyire előre, miért előlegezték meg, hogy Szaddám Huszein valóban eljátszotta utolsó lehetőségét, s tette ki magát azoknak a valóban „súlyos következményeknek” (tehát a háborúnak, egyértelműen), amiket az idézett határozat előlegezett meg neki. Tudniillik mától számítva is még csaknem 48 óra van hátra addig, hogy az Irakban tevékenykedő fegyverzetellenőrök új jelentést tegyenek, további 126 (összesen 174) óra addig, hogy ezt a jelentésüket szóban kiegészítsék, s 72 addig, hogy Irak megkezdje al-Szamud 2 elnevezésű ballisztikus, taktikai rakétáinak, illetve e rakéták teljes háttériparának megsemmisítését.

A rejtély annál is rejtélyesebb, mert Tony Blair brit miniszterelnök kedden a parlamentben közölte, hogy Szaddám Huszein „még egy utolsó esélyt kapott”. Magyarán: egyet a tervezetben említett utolsó után. Természetesen lehet érvelni azzal, hogy a javaslattevők tudták, a kérdéses szövegről csak akkor lesz szavazás, ha a föntiekben említett határidők sorban kimúltak. De ez nem elégséges magyarázat. Magyarázat csak az lehet, hogy a szöveg közreadásával az Egyesült Államok és Nagy-Britannia „megelőző csapást” kívánt mérni Irakra, egyelőre (hála istennek) csak szavakban, ám a katonai eszközök révén kifejtett nyomás megduplázásának nyilvánvaló szándékával.

Az ellentábor (Franciaország, Németország, Oroszország) sietett elfogadhatatlannak minősíteni a szövegtervezetet, de csak a megjelenés napjára vetítve.

Világos képlet. Ha Szaddám nem szereli le az említett rakétákat (etc.), akkor casus bellit szolgáltat. Akkor a franciáknak, németeknek, oroszoknak egy szavuk sem lehet immár. Akkor szó nélkül meg fogják szavazni az amerikai–brit határozattervezetet, legfeljebb mérlegelik, hogy milyen fokon vegyenek részt az erő alkalmazásában. Ha viszont Szaddám leszerel, akkor új helyzet áll elő, pontosabban a régi konzerválódik. Az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát ez a lépés sem fogja meggyőzni az iraki diktátor jóhiszeműségéről, viszont a „béketábor” – morálisan megerősödve – újból követelheti, hogy a Hans Blix vezette fegyverzetellenőrök kapjanak további hónapokat eddig eredményes vizsgálataik folytatására és Irak békés eszközökkel való leszerelésére. A további hónapok felkínálásának kísérlete és „kísértete” nem pusztán ellenállásra gerjeszti az amerikaiakat és a briteket, hanem valósággal megacélozza elszántságukat. Mellesleg valóban nem mentes minden meggyőző erőtől az az érvelésük, hogy Szaddámnak 12 éve volt önszántából leszerelni, nem tette meg, ergo minden további „tétlenkedés” – mármint a Biztonsági Tanács részéről – veszedelmes, önpusztító ostobaság.

Nagy biztonsággal megjövendölhető, hogy a mostantól számított két héten belül a háborús párt így vagy úgy, de döntésre viszi a dolgot. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve azonban arról, hogy „mindenképp” szavazásra viszi a dolgot a Biztonsági Tanácsban. Mert ha biztos egy francia és/vagy orosz vétóban, akkor fölöslegesen kockáztat egy diplomáciai vereséget. Ha az „így” változatot ekképpen elveti, akkor jöhet az „úgy”: az 1441-es BT-határozat olyan értelmezése, hogy az önmagában is elegendő felhatalmazás az Irakkal szembeni katonai fellépésre.