IRA-puding

Nagyszabású, kétéves tervet ismertetett a héten a brit kormány az észak-írországi helyzet normalizálására, az ottani katonai jelenlét csökkentésére. A csapatkivonások, a bázisok felszámolása után az ottani katonai jelenlét nem lesz nagyobb, mint normális körülmények között bárhol másutt a szigetországban. Mindez válasz az IRA pontosan egy héttel ezelőtti bejelentésére, amelyet a Downing Street 10-ben is olyan bombasztikus jelzőkkel illettek, mint óriási, történelmi lépés. Hasonló nyilatkozatok hangzottak el az amerikai képviselőháznak a Sinn Feint támogató tagjai részéről is. Mindez a külpolitikában kevésbé járatosak számára is nyilvánvaló tette: valamilyen összefüggésnek kell lennie a londoni merényletek és a IRA-lépés között. Amit – és ez az érem másik oldala – legalább annyian fogadtak szkeptikusan, mint ahányan hozsannáztak neki. Az IRA-döntés lényege: befejezi fegyveres harcát az angol megszállók ellen, felszámolja fegyverraktárait, s „tisztán politikai, demokratikus programokért, kizárólag békés eszközökkel” fog küzdeni. Stílusosan: erre is érvényes a mondás, mely szerint a puding próbája az, hogy megeszik. Az 1998-as nagypénteki egyezményt máig nem sikerült végrehajtani. Felsorolni is nehéz lenne, hányszor próbálták újraéleszteni és hányszor temették el. Ez táplálja a szkepticizmust is: az IRA-nak már 2000 közepére végre kellett volna hajtania a teljes leszerelést, de csak 2001 végén kezdte el, majd ez is félbeszakadt. És itt kezdődik a „hagyományos” európai és a nemzetközi vagy muzulmán terrorizmus fura kölcsönhatása. A 2001. szeptember 11-i, Amerika elleni terrortámadás volt az első külső kényszerítő hatás, ezért kezdte meg az év novemberében – szintén hatalmas csinnadrattával – az IRA a leszerelést. Ugyanilyen, ha nem még érzékelhetőbb lépéskényszerbe hozták most az IRA-t a londoni terrortámadások. Egész Európában és a tengerentúlon is annyira terrorellenes a hangulat, hogy a közvélemény a legkisebb „hazai” akciót sem lenne hajlandó tolerálni. Megfigyelhettük, 2001 után még robbantgatott az ETA is, de kínosan ügyelt arra, ne legyenek halálos áldozatok (az más lapra tartozik, hogy Madrid és Párizs összehangolt lépései szinte lefejezték a szakadár baszk szervezetet). Az IRA-közlemény további nemzetközi vonatkozása az a kitétel, mely szerint tagjai a világ egyik részén sem fognak fegyveres tevékenységben részt venni. Nyílt titok ugyanis, hogy az IRA emberei sok helyütt képeztek ki – harcra vagy robbantásokra – gerillákat-terroristákat. Tavaly három IRA-tagot például Kolumbiában ítéltek el marxista gerillák kiképzéséért. A nyolcvanas években az IRA a nemzetközi terrorizmus támogatásával vádolt Líbiától kapott 130 tonna fegyvert. Ha most bárki bármiféle kapcsolatot tudna kimutatni az IRA és az al-Kaida között, azzal az északír katolikusok teljesen lejáratnák ügyüket. Összegezve: az IRA-bejelentés oka: egyrészt a külső kényszer, másrészt – és ez pozitívum – megteremtődtek Nagy-Britanniában az intézményi feltételei is a békés megoldásnak, gondoljunk a nagyfokú önkormányzatiságra, a saját parlamentre, mint amilyet a skótok is kaptak. A tanulság az, hogy az európai terrorizmus problémája politikai eszközökkel megoldható, ha van akarat. Nagy kérdés, hogy ez a tapasztalat mennyire hasznosítható a muzulmán terrorizmus vonatkozásában.