Információs társasjátékok

Ha valaki a cím kapcsán a veszettül tomboló digitális forradalomra tippel, nem jó nyomon jár. E röpke glosszában csupán néhány olyan alaptípusát szeretném felvázolni a közélet szereplőinek, akik egy sajátos információs társasjátékot játszanak a médiával, sajtóval. E játék butított változata totálisan, ugyanakkor hatékonyan működött a felejthetetlen szociban, mai, felturbózott formájában viszont pokollá teszi a riporterek életét. Van, aki egyáltalán nem tájékoztat. Van, aki tájékoztat, de csak általánosságokban beszél, konkrét kérdésekre nem hajlandó válaszolni. Van, aki kényesebb kérdésekre rögtön elkezd személyeskedni, jobb esetben üvölt, rosszabb esetben pedig úgy kivágja az újságírót, mint a macskát sz...ni. Aztán akad, aki szívesen és boldogan nyilatkozik – szinte mindenki, ha adott esetben nagyot domboríthat, s az önfényezést ország-világgá kürtölheti. Ilyenkor rengeteg tévéstábot és fél tucat országos lapot csődít össze, s a jóságos anya, atya pózában tetszeleg, roppant humánus, gondolkodó, gondoskodó és felelősségteljes. S szinte minden ilyen esetben érződik rajta egyfajta leereszkedő álbratyizás, afféle: nahát, megcsináltam nektek, ugye milyen fasza gyerek vagyok – attitűd. Általában ezek szoktak őrjöngő tigrissé változni, ha a sajtó nemcsak a szépet és a jót szeretné róluk megírni. Aztán van, aki tudja, hogy nyilatkoznia illik, adott esetekben muszáj, viszont minden mondatát írásban akarja látni nyomtatás előtt, még akkor is, ha a macskája kosaráról van szó. Azokat is nagyon szeretem, akik – mielőtt még az újságíró megszólalt volna –, rögvest leszögezik, hogy szerintük az ügyet hogyan kéne megírni... A vérmesebbje egyenesen mondatokat ajánl a számba, már-már megírná az egészet helyettem, hiszen csak az az igaz, és csak úgy, ahogy ő látja... Figyelemre méltóak még a mindig aktuális bátrak – s egyre többen vannak –, akik jól odamondják véleményüket, de nevüket a nyilvánosság előtt sose vállalnák. Ez a típus az interneten szaporodott el ijesztő gyorsasággal, olykor a legocsmányabb, huszadrangú félinformációkra és álértesülésekre alapozott véleményszemetet gyártva. A legtöbben mégis azok vannak, sajnos, akik, ha baj van, állandóan azt makogják: nem az én hatásköröm, asztalom, fűzfánfütyülős rézpikkelyes csizmasuvickoló. Beindul a labdázás: a megszólított a nálánál még illetékesebbhez utasítja a mezei tudósítót, aztán az egy harmadikhoz, közben mennek a körtelefonok, hogy ki hogyan ne nyilatkozzon. Vagy pedig semmi, teljes blokád az egész vonalon. Olyan is előfordul, hogy az egyik médiának elmondjuk, a másiknak pedig juszt se, indoklás pedig nincs. Érdekes módja az információátadásnak. Szó se róla, a felelősség a mi oldalunkon is óriási. Úgy viszont nem lehet hitelesen tájékoztatni, dolgozni sem, ha az érintettek már előre szeretnék a saját javukra torzítani vagy eleve gátolni mindazt, amit a sajtónak elmondtak. A legrosszabb esetben pedig hatalmi helyzetből próbálják letiltani a tájékoztatást. Nyitott társadalomban élünk? Rossz vicc. Miként az sem véletlen, hogy még mindig nem született meg egy korszerű sajtótörvény.