Indokolt óvatosság

Nagyon sok biztató tűzszünet volt már az izraeli–palesztin konfliktus történetében, nagyon sokszor leírtuk már, hogy elérhető közelségbe került a béke. Azt lehet mondani, hogy ez a karnyújtásnyira-optimizmus, majd a gyors kiábrándulás jellemezte az elmúlt egy évtizedet, pontosabban az 1991-es madridi konferencia óta eltelt időszakot. Ilyen volt Jasszer Arafat és az akkori izraeli kormányfő, a később meggyilkolt Jichak Rabin 1993-as washingtoni kézfogása. Vagy 1994 májusa, amikor Arafat 27 év után először lépett palesztin földre a Gázai-övezetben. Vagy az 1998-as Wye Plantation-i megállapodás, amelynek nyomán törölték a palesztin alkotmányból Izrael állam felszámolásának szándékát. Vagy a talán legnagyobb esély, amely Bill Clinton bábáskodása mellett adódott 2000 júniusában Camp Davidban, amikor a megegyezésre leginkább hajlamos Ehud Barak volt az izraeli kormányfő, de Arafat történelmi hibát vétve eltaktikázta az egészet, és nem született eredmény. Ellenkezőleg, az év szeptemberétől a második palesztin intifáda következett, az öngyilkos palesztin merényletek addig sosem látott, hihetetlenül kegyetlen sorozatával.

Azt e pillanatban még nem lehet tudni, hogy a 2001. szeptember 11-i Amerika-ellenes terrortámadások, majd az azt követő afganisztáni és iraki háború felgyorsította-e a közel-keleti rendezést, azt viszont igen, hogy ez utóbbi nélkül a terrorizmus elleni harc sem lehet sikeres. Ezért is kellenek a jó hírek a Közel-Keletről. Vannak. A legnagyobb szélsőséges palesztin szervezetek által meghirdetett tűzszünet (még nem béke!) is jó hír, meg az is, hogy Izrael kivonul a második intifáda alatt újra megszállt területekről. A nemzetközi sajtóra mégsem az optimizmus jellemző, aminek több oka van. Egyrészt a tapasztalat. Másrészt túl sok olyan csoport, érdekeltség van játékban, amelyek létét fenyegeti a béke. Harmadrészt pedig a nemzetközi útiterv és a mostani tűzszünet nem is annyira rejtett taposóaknái magyarázzák a visszafogottságot.

Izrael kivonul, hiszen a nemzetközi nyomás miatt mást aligha tehet, de kevesli a tűzszünetet, nem hisz benne. Salom külügyminiszter szerint a palesztinok által meghirdetett tűzszünet rendkívül veszélyes, mert érintetlenül hagyja a terrorszervezetek infrastruktúráját, s csak arra szolgál, hogy átcsoportosíthassák erőiket. Ezért a jeruzsálemi kormányzat nem is érzi magára nézve kötelezőnek, magyarán: folytathatja az általa terroristának tartott személyek célzott megsemmisítését. Márpedig sem a Hamász, sem az Iszlám Dzsihád nem szokta válaszcsapás nélkül hagyni, ha támadás éri. Az izraeli elvet Washington is szentesítette a múlt héten, amikor elfogadta, hogy a Hamász-vezetők likvidálása a nemzetközi terrorizmus elleni harc része. Ugyanakkor nagy hiba lenne Abbász palesztin kormányfőt teljesen sarokba szorítani. Abbász nem Arafat, Abbásszal meg lehet egyezni. Izrael nyilvánvalóan nem mondott le eredeti feltételéről: a palesztin terrorszervezetek lefegyverzése, teljes felszámolása. De a palesztin erőviszonyok ismeretében az is nyilvánvaló, hogy a Hamász likvidálására – egyáltalán nem biztos, hogy Abbász képes lenne rá – indított akció egyenlő lenne a palesztin belháborúval, ami még inkább destabilizálná az egész térséget.

Indokolt tehát az óvatosság a kinyilatkoztatásokban. Reményre talán-talán az adhat okot, hogy a korábbi évtizedekhez képest 2001. szeptember 11. után mintha nagyobb lenne a közel-keleti béke megteremtésére irányuló nemzetközi eltökéltség.