Igazolatlan hiányzás

Évre év, napra nap, rendezvényre rendezvény, rakódik a kultúra az időben és térben, mint arcra a ránc, és a pedagógustársadalom sehol. Ők nem az emberiséggel együtt öregszenek, idejük titokban múlik, mint halni rejtőző vadállat. Kisvárosok, kisközösségek meghatározó szervezői, kulturális turbómotorjai, nyughatatlan álmodói általában tanáremberek közül kerülnek ki. Egy kisvárosban, kisközösségben általában a tanárok azok, akik nem vesznek részt a nyilvános életben. Nem járnak színházba, koncertekre, nem beszélgetnek írókkal. Tehát a pedagógusparadoxon lényege: amit az egyik tanár megszervez, megteremt, a másik tanár ignorálja. Ez tehát a pedagógusi irreverzibilitás, nem mindegy, melyik irányból követjük a folyamatot. Hiszen látni, van pedagógus, aki nem hasonlít pedagógusra. De vajon melyik a prototípus? Én nagyon szeretném, ha az az ember tűnne pedagógusnak, akinek együtt csillog a szeme a diákéval, aki beszélgetni is szeret és tud a diákkal, aki kíváncsi arra, mi történik körülötte. Aki egyszerre színész és néző, de nem önmagát nézi. Aki panaszkodik, hogy állott víz, posvány ez a város, de ha történik valami, akkor nem marad otthon, nem derül ki hirtelen, hogy ő nagyon is jól érzi magát ebben a rothadásszagú lápi világban. A pedagógus emblematikus figura, jobbik esetben a szellem, a nyitottság, a tudás, az élet értelmetlen áradásában felvillanó pillanatnyi értelem szimbóluma. Most a rosszabbik eset zajlik, amikor a pedagógus szó a közöny, a bezárkózás, a félműveltség és bigott konzervativizmus szavakkal tűnik egyenértékűnek. Azért merem ezt ilyen egyértelműen leírni, mert úgy gondolom, azok a tanárok, akik a pedagógiától még látják a gyereket, akiket az átadandó enciklopédikus szemétdomb helyett a gondolkodás semmi biztonságot nem nyújtó, lélegzetelállító kalandja érdekli, akik – kimozdulva az iskola falai közül – nem felejtik el, miről beszéltek diákjaiknak, valószínűleg rosszul érzik magukat a sorolt jelzők miatt. Talán még szégyellik is azt, hogy egyedül vannak, mert egy-egy rendezvényen szomorúan körülnézve nem látszik a tanító. Ugyanaz a két-három ember kapaszkodik a kultúra szélmalmának vitorláiba, és már nem is húzódik egy picit félre, hogy mások is helyet kapjanak rajta. Kinek a kollégái azok a tanárok, akik úgy gondolják, a tanítás a dolgok megélését jelenti, akik esztétikai élvezetet és az örök gyerek játékosságát csöpögtetik bármilyen tárgy tanításába? S persze ebből következik, hogy fiatalt is ritkán látni fesztiválokon, színházban vagy – ne adj’ isten! – a kortárs kultúra pimasz mocorgásain. Tévedni a legfontosabb megtanulni, minden tévedés közelebb visz a megértéshez. De hogy lehet otthon, egyedül, akváriumba zárva tévedni, ott mindig igaza van az embernek, s így megszokja, hogy a világ tulajdonképpen mozdulatlan, hogy maga is egyforma. Az iskolákban a tudás nem izgalom, rafinált becserkészésre váró nagyvad, de szigorú feladat, letudni való penitencia. A kultúra lélegzik, csak éppen egyedül, mert kisközösségeink nem kíváncsiak pirospozsgás, erőtől duzzadó, vitákra ingerlő mivoltára, ők inkább árnyakat és halottakat fürkésznek, akik tiszteletreméltóak és fontosak, de nem helyettesíthetik a jelent. Gyerekeink pedig partizánmunkában vagy véletlenül betévedve ismerkedhetnek a hely szellemét újra és újra megteremtő és éltető kulturális történésekkel. A pedagógus valaha egyetemista volt, nagyvárosokban kapálózott vagy lebegett a történések sűrűjében. De az ott idegenség volt, s most már hazajött. Mint kiderült, besavanyodni.