Hókuszpókusz!

Nyugodt szívvel kijelenthető, a Magyar Koalíció Pártja elnökébe, Csáky Pálba már abban a pillanatban bele volt kódolva a későbbi „árulás” lehetősége, amikor pártja elnökségének tudta nélkül – vagyis tulajdonképpen áruló módon – szövetséget kötött Mikuláš Dzurindával. Amely szerint, ha Robert Ficóék egy sajtószabadságot veszélyeztető jogi normát vernek át a parlamenten, nem segítenek nekik a Lisszaboni Szerződés ratifikációja során. Miközben az MKP politikusainak is csak a farkcsóváló tollnokok róluk írt ódái smakkolnak ám! Cselekményeik esetleges sajtóbeli kritikáira pedig általában semmivel sem kevésbé reagálnak vicsorogva, mint ahogyan Fico szokott volt... Csáky tehát eleve képmutató módon állt rá a szóban forgó egyezségre. Csak azért, mert pillanatnyi szereplési lehetőséget látott benne. Semmivel sem vette azonban komolyabban azt, mint a nem is oly régen épp általa fölmelegített Beneš-dekrétumok problémakörét vagy éppen a látens szlovákiai magyar autonómiaigényeket. (Jó tudni, Csáky épp a minap tagadta meg mindkét áltata nemrég még oly vehemensen forszírozott ágendát. Azokban a szlovák lapoknak adott interjúkban, amelyekben Dzurindáék cserbenhagyásának okait magyarázta…) A szinte kizárólag önérdekű alkalmazkodás, no és a kóros rögtönzések embereként az sem jutott Csáky eszébe, amikor belecsapott Dzurinda tenyerébe, hogy mérlegelje, mi lesz vajon, ha Fico akár az EU alapszerződése szlovákiai ratifikációjának kockáztatása árán is megregulázza a sajtót. Mivel sokkal veszélyesebbnek tartja azt önmagára és az általa képviselt népbutító politikai vonalvezetésre nézvést, mint tulajdonképpen nem létező parlamenti ellenzékét! Amelynek pártjai, a Dzurinda-féle SDKÚ-DS, a legbigottabb kereszténydemokratákat tömörítő KDH és az alkalom szülte „karrierpolitikusok” alkotta MKP emberei, az általuk elvesztett parlamenti választások után két évvel sem tudták civilizált módon földolgozni a hatalomvesztés sokkját. Lásd, az SDKÚ-DS-ben folyó testvérháborút, a KDH dezertőreit és persze azt az MKP-ban immár egy éve lezsírozott vezetőváltást, amelynek kampányában éppen Csáky piszkított az elnöki fészekbe, hogy aztán ő maga üljön bele... Csakhogy egy kormányzó párt elnöke és egy ellenzéki pártelnök között kb. olyan a különbség, mint egy vipera és egy vízisikló között… Csáky tehát kénytelen a következőképpen kalkulálni: Neki, egyszersmind az MKP-nak középtávon, vagyis a legközelebbi parlamenti választásokat követően, egyetlen túlélési lehetősége van, ami nem más, mint az, hogy újra kormányra kerüljön. Jelen pillanatban pedig úgy néz ki, a legközelebbi „kormánybelépőket” is Fico osztja majd…

Nos, kizárólag erről szólt az MKP múlt heti pálfordulása, Dzurinda cserbenhagyása. Amelynek kapcsán az eleganciára, a felelősségtudatra, az MKP európaiságára, Szlovákia meg a szlovákiai magyarság érdekeire hivatkozni nem más, mint gagyi politikai marketing, célirányos porhintés, azaz cinikus kampányhókuszpókusz. Mindent összevetve az MKP-ra vonatkozó axióma tehát a következő lehet: A Magyar Koalíció Pártja épp olyan flexibilis (divatosabban szólva, „sztreccses”, vagyis simulékony) szervezet, mint amilyen Csáky Pál jelleme. Folyomány: Ha a helyzet úgy kívánja, akár Magyar Kommunista Párttá is „átkeresztelődik…”