Hogyan tovább „hagyományos pártok”?

Az emberek elégedetlenek a „rendszerrel”. Nem a demokratikus berendezkedéssel – egy részük, a nagyon csalódottak és irányt vesztettek azzal is –, hanem a jelenlegi pártrendszerrel, a „hagyományos” politikusok teljesítményével. Várhatóan ez lesz az elnökválasztás szombati első fordulójának legfőbb üzenete. Robert Fico 40 százalék körüli eredményre számíthat, ami nem kevés, de nem is igazán sok. Vele kapcsolatban a fő kérdés az, hogyan szerepel a második fordulóban. Az Andrej Kiska elleni lejárató kampányt figyelve úgy tűnik, a Smer székházában aggódnak a március 29-i voksolás miatt. Pavol Hrušovský, a másik pártjelölt viszont minden kétséget kizáróan alaposan le fog bőgni. Ez pedig nemcsak az ő veresége, de a jobboldali politikát eddig alapvetően meghatározó KDH–SDKÚ– Híd triónak a leszereplése is. Hrušovský nem különösebben népszerű politikus, nem egy karizmatikus jelölt, ám az 5 százalék körüli támogatottsága elsősorban azt mutatja, a választók nem kértek az élőhalott Népi Platform ajánlatából. Ilyen korábban nem fordult elő: legalább annak a pártnak a szimpatizánsai, aki a jelöltet állította, besorakoztak mögé. A „hagyományos” pártokkal szembeni bizalmatlanság eddig csak az államfőjelöltek népszerűségén volt lemérhető – kelendő a „független jelölt” címke –, ám csak idő kérdése, mikor gyűrűzik be a pártpreferenciák szintjére is. A KDH évek óta képtelen kitörni a 8 százalékos megélhetési párt kategóriájából, unalmas, emberemlékezet óta nem jött elő érdekes saját témákkal és ötletekkel. Az utóbbi két évben az SDKÚ is erre az útra lépett, a Híd pedig jórészt két dologból él: Bugár Béla népszerűségéből és etnikai meghatározottságából, vagyis abból, hogy a magyar választók felé magyarként határozza meg magát, így az MKP-val valamilyen okból nem szimpatizáló aktív magyar választók nála kötnek ki. A három párt összesített támogatottsága csak azért lehet még mindig 20–25 százalék körüli, mert nem akadt életképes jobboldali alternatíva, amely a választók számára hiteles lett volna – úgy néz ki, Daniel Lipšic projektje – több okból – sem tudja ezt a szerepet betölteni. A választások utáni hetek fő kérdése az lesz, hogyan használják ki a voksoláson nem nyerő jobboldali jelöltek – azért nem írjuk, hogy bukott, mert például Radoslav Procházkának 12 százalék jó eredmény – az elnökválasztáson szerzett politikai tőkét. Mi lesz például Andrej Kiskával, ha nem nyer? Pártot alapít vagy betársul valahová? Ugyanez hatványozottan vonatkozik Procházkára, talán nála látszik a leginkább, hogy hosszabb távra tervez, az elnökválasztás csak a dobbantó. Akárhol is akarják folytatni a jelöltek a választás után, a neheze csak most következik. Mert ahogy Lipšic esete is mutatja, nem elég egy közepesen népszerű és hiteles politikus a sikeres pártalapításhoz, a felfuttatásához csapat és sok jó ötlet kell.