Hofi élt, Hofi él, Hofi élni fog!

Abból az alkalomból írok róla, hogy két esztendővel a halála után, 2004 szilveszterén az ő műsorai voltak a legnézettebbek a magyar tévékben. Arról is érdemes lenne, persze, elmélkedni, hogy a mai magyar kabaré miért nem tudott olyan teljesítményt nyújtani, a demokrácia kellős közepén, amilyenre ő volt képes, amikor az igazság kimondásának nem 12 nehézsége volt, mint azt Bertholt Brecht még a weimari köztársaság idején naivan feltételezte, hanem ennél sokszorosan több. És nem a nosztalgia teszi kelendővé humorát, mint annyi másokét, hanem az a képessége, hogy típust teremtett saját képére és hasonlatosságára. Ő lett a magyar kisember és – ezt is érdemes megfigyelni – külső megjelenése az évek során igazodott a vállalt szerephez. Fiatalabban olyan volt, mint egy színész. Korosodva, meghízva, megkopaszodva olyan lett, mint egy átlagember. Amikor játszott – az már nem színház volt, hanem állt a színpadon egy ember, valaki közülünk, aki elmondja, úgy ahogyan a kocsmában, a gangon a szomszédnak mindannyian tesszük, hogy minek örül, miért dühöng. Életünk közhelyekből állt és áll. Hofi Géza ezt ismerte fel. Milyen kifejezően tudta ismételni Sztálint: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog! És a nézőtéren, ugyanúgy, mint az utcán, mindenki tudatában volt annak, hogy szó sincsen Leninről, Sztálin akart élni mindörökké. A vak és zsarnoki hatalom. Hofi azért élt, azért él és azért fog élni, mert szemének villanásával, egyetlen, látszólag véletlen mozdulatával, egy kacsintással leleplezte az álságot, a közhelyt. Született plebejus demokrata volt.

„Tiszta őrület” – ismételte, amikor ágytálakat okádott az éjjeliszekrény, és ő arról töprengett a diliházban, hogy miként hasznosíthatná a haszontalanságot: talán tükörként, esetleg palacsintasütőként, netán múzeumi papucsként csoszoghatna benne. „Tiszta őrület” – gondolhatjuk vele együtt, amikor már régen nincsen tervgazdaság, de azért a kapitalizmus szintén képes az értelmetlenségre. A világ szüntelenül abszurditásával készteti lelki ellenállásra a kisembert, még akkor is, ha közben szorgalmasan gyártja az ágytálakat. Nem gondolnám, hogy Hofi olvasta volna Franz Kafkát, Hrabalt sem nagyon, ám bizonyos, hogy ugyanaz a XX. század nyugtalanította.

Nem volt udvari bohóc, noha irigyei sokszor és sokat suttogtak úgynevezett magas kapcsolatairól. Manapság pedig politikamentes humoristaként szeretnének emlékeztetni rá, de ez sem igaz. Hofi szenvedélyesen politizált, mindenkor az „alsó szint” érdekében. Tanúja lehettem, hogy miként készült egyik legélesebb szatírája. Az, amelyikben Kádár János jellegzetes modorát és óvatos, a lépéseket mindig százszor mérlegelő politikáját ábrázolta. A Mikroszkóp Színpad igazgatója, Komlós János, az ötletgazda és Hofi pontosan tudták, hogy a Kádárt, mint sakknagymestert bemutató számot egyedül Kádár engedélyezheti. Beosztottjainak erre nem lesz bátorságuk, ezért őket nem is kérdezték. Tettek néhány kísérletet, hogy kipuhatolják Kádár véleményét, de ő mereven elzárkózott: „Ez a maguk mestersége” – mondta. Végül nekivágtak. Mindjárt az első előadás után – rengeteg feljelentés. A hazaiak nem voltak nagyon érdekesek, annál jobban tartottak a budapesti csehszlovák nagykövettől, aki azt vetette fel Budapesten is, meg Prágában is, leginkább azonban Moszkvában: hová jutnánk, ha minden főtitkár gúny tárgya lehetne. Például Brezsnyev elvtárs... Például Husák elvtárs... Ekkor nézte meg Kádár az előadást. Végignézte, még konyakot is ivott a művészekkel, ám az előadásról nem szólt egyetlen szót sem. Távozása után nem volt nagyon vidám a hangulat a színházban. Komlós már-már azt mérlegelte, hogy esetleg okosabb lenne levenni a számot a műsorról. Ekkor érkezett egy kézírásos levél: „Kedves Hofi Elvtárs! Köszönöm. Jobb, mint az eredeti. Üdvözlettel: Kádár János.” A levelet sokáig lehetett olvasni a Mikroszkóp előcsarnokában.

Hofi tulajdonképpen sohasem bírált, hanem a társadalmi gépezet működését mutatta meg. Ezért élő. Már régen elfelejtettük, hogy mi volt az ötletet adó konkrétum, de a mechanizmus rugóinak feltárása – feledhetetlen. Hofi műsorai olyasmik, mint Karinthy Frigyes paródiái az ĺgy írtok ti oldalain. Ki olvasott Szabolcska Mihályt? Már Karinthy idejében is egyedül Karinthy. Azt azonban nem felejtjük, hogy „Kicsi kunyhó, szerető szív, / Messze égbolt, tiszta kék – / Fulladjon meg Ady Endre / Lehetőleg máma még...” Hofi idejében sem olvasta senki, mondjuk, az Ifjú Kommunista című lapot, kizárólag és nagy kedvvel Hofi: a rendszer képtelen idiotizmusairól szóló kommentárjai azonban halhatatlanok. Pedig nem csinált egyebet: józan ésszel próbálta értelmezni azt a képtelenséget, amelyet a jelzett folyóirat szerzői, mint „élenjáró” ideológiát mutattak be. Hofi egyszerűen annyit mondott: ez hűjeség. ĺgy „jé” betűvel – szándékosan, ahogyan a vásott utcakölykök írták Kőbányán, szülőhelyén a fakerítésekre. Hofi számára Kőbánya, a megélt valóság volt a mérce. Őt nem lehetett semmilyen népboldogító hazugságra rávenni.

Akik ismerték, jól tudták: mindig őszinte volt. És roppant komolyan vette azt, hogy ő képes kimondani, amit az emberek éreznek, tudnak, de bármilyen ok miatt nem mondhatják ki véleményüket. A rendszerváltás előtt és a rendszerváltás után is azoknak az érdekeit képviselte, akik „csak” dolgoztak, és ezért nem értek rá pénzt keresni. Senki nem emlegette Puskás Ferencet másként, mint becenevén, Öcsiként. Azt is kevesen tudják, hogy Hofi – becenév. A személyi igazolványa szerint Hoffmann Géza volt. Hofiként lett halhatatlan.