Hidak az Európai Unióban

Balogh Edgár és Fábry Zoltán volt a „feltaláló”. Fábryt idézem: „Nekünk egyformán fájt minden magyar vagy cseh nemzetbűn, és egyformán tudtunk örülni mindkettő igéző európai megnyilvánulásainak... Velünk és rajtunk át könnyebb és szebb lett az út mindkét oldali közlekedés számára. Emberségkorrektúra mindkét oldal felé: ez és ennyi legigazabb kisebbségi hivatásunk.” Később és sokáig, talán napjainkig – igaz, keserű tapasztalások alapján – olyan vélemények kezdtek sokasodni, hogy nem érdemes a hidakat építeni, mert a nemzetiség ugyan vállalhatja: szellemi hídként közvetít, de a többségi nemzetek rendszerint arra használták fel ezeket az építményeket, hogy észre se vegyék, merre járnak, hol taposnak, mit taposnak el. A gondolat hamis felhasználása azonban nem érvénytelenítheti az eszmét. Mi több: az Európai Unió gyakorlati meghonosítása idején érdemes ébreszteni eredeti formájában ezt a gondolatot. Hiszen világos, nem csupán az államoknak, hanem a nemzeti kisebbségeknek is helyet, feladatot kell kapniuk ebben a több száz milliós lélekszámú közösségben, ahol azért összességükben mégsem elhanyagolható tényezők. Különösképpen nem azok a sajátos közép-európai történelem kacskaringós útjain. Éppen, mert a nemzetiségek önazonosságának szerves, elidegeníthetetlen része, hogy egyszerre két mentalitásban, két históriában, két kultúrában legyenek otthonosak. Az országhatárokat a remények szerint légiesítő régiókban ugyancsak fontos lecke ez, hiszen az együttélés zökkenőmentes biztosítása, a közös munka hatékonysága eleve feltételezi a szomszédok jó viszonyát, bensőséges ismereteken alapuló baráti kapcsolatait. Tudható, hogy Fábry annak idején a masaryki demokrácia tapasztalataira alapozott, amikor a híd ideáját megfogalmazta. Saját tapasztalatából tudhatta egyebek között, hogy a prágai német literatúra és a cseh szellem termékeny kölcsönhatása milyen hatalmas mértékben segítette a csehek ismertségét a világban és milyen oltalmat jelentett a hitleráj véres tombolása idején a progresszív német kultúrának Prága léte. Fábry azt is tudta, hogy a prágai lét a nemzetiség számára a provincializmus elleni orvosság lehet. Forbáth Imre költészete vagy Szvatkó Pál esszéi a bizonyítékok. Egyébként Franz Kafka korszakos prózáját is a csehszlovákiai magyar írók fedezték fel az egyetemes magyar kultúra számára, ahogyan a Švejkről is ők adtak elsőként hírt. És hát, ha Kafka barátja, hagyatékának gondozója, a prágai német író, Max Brod nem fedezi fel a német nyelvterület számára Hašekot, akkor bizony a világ sokat vesztett volna... Lesz-e folytatás? A nemzetiség számára a XXI. században nemcsak a nemzeti identitásának megőrzése, fejlesztése jelenti megmaradásának alapfeltételét, hanem nemzetiségi önazonosságát, sajátos értékteremtő képességét, konfliktusokban edzett átélő (és túlélő) készségét is érvényesítenie kell. Magától értetődik, hogy a kisebbségi-nemzetiségi jogok biztosítása, esetleges uniós alkotmányba való iktatása olyan igény, amelyet nem lehet elég sokszor és eléggé hangosan ismételni. Még abban az esetben sem, ha az unió hagyományos tagjai nem éppen arról híresek, hogy elismernék a nemzetiségek kollektív jogait. Ugyanakkor a nemzetiségek kollektív feladatvállalása sem elhanyagolható. Azért is, mert értékeik és képességeik létét bizonyítanák. Legyünk praktikusak is, szálljunk le a nagy eszmék világából a földhözragadt valóságba. Közismert, hogy az unióban Magyarország népessége hátrányba is kerül az idegen nyelvek gyatra ismerete miatt. A szláv vagy a germán népek számára a gond kisebb, nekünk, magyaroknak sürgős megoldást követelő. A nemzetiségi magyar viszont eleve kétnyelvű. És ez a nyelvtanulási készség dolgában sem elhanyagolható szempont. A romániai magyar a román segítségével például könnyebben elsajátítja a franciát vagy az olaszt. Ez is a hídszerep vállalásához tartozik. Nem véletlen, hogy sok-sok évvel ezelőtt pontosan egy Balogh Edgárt köszöntő esszéjében vetette papírra Sütő András ezeket a sorokat: „Az Ady látta bánat föloldása nemzetnek, nemzetiségnek egyaránt ama jogában rejlik, hogy közösségi igazságainak védelme alatt, saját – mi tagadás: sajátos – orcával, saját történelmének igazoló irataival lépjen a jövendő küszöbére.” Az igazoló okmányok között van a hídeszme hatalmas dokumentumkötege is.