Hétvégi idill, keresztrejtvénnyel

„Azt mondja a belügyminiszter, ő már egy éve tudta, hogy a Lexa Afrikában van. Mi a francot csináltak mostanáig?” – kérdezte fennhangon. Etelka éppen azon gondolkodott, mi lehet az a gyenge akaratú, gyáva, pipogya tíz betűre. „Tutyimutyi” – mondta aztán félhangosan. „Igazad van” – csapott le Józsi. „Szőröző, tutyimutyi banda! Tökölődtek mostanáig. Még azt se tudják, kiket csíptek meg Lexával együtt. A Mečiarék meg – ezt hallgasd – azt mondják, hogy igazságszérummal akarják vallatni azt a disznót. Majd biztos! Tudod, mit kéne vele csinálni? Megmondom én, Etelkám, hogy mit. Nem egy, hanem három üveg viszkit itatni meg vele, aztán meg megkocsikáztatni, de egy százas Škoda csomagtartójában, hogy rázná ki a belét, akkor megeredne a nyelve, ne félj!”

Az ebéd utáni sör habja apadni kezdett, Józsi nagyot kortyolt a poharából. „Azért ezek a tévés górék is szeretik a szelet hámozni. Azt írja az újság, hogy a Materákék egyéves végkielégítést gründoltak ki maguknak, arra az esetre, ha menniük kéne. Az meg beton, hogy már most se havi háromezret kapnak, mint én” – törölte le a sörhabot az orra alól. Etelka éppen rájött a függőleges kilenc – Mások rovására pénzt szerez, felhalmoz – megoldására. „Harácsol” – szólalt meg elgondolkodva. „És hozzá még milyen pofátlanul!” – bólintott a férje. „De mindenütt ez megy. Bekerülnek valami jó, zsíros helyre, megszedik magukat, aztán lelépnek tele bukszával. Ezt a Bindert se kell félteni, szerintem jó sokat kaszált abból a félmilliárdból, amit a bősi víziszörny körüli placc fásítására meg területrendezésre kifizettetett. Aki meg bezsebelte a lét, most valahol Monacóban sütteti a hasát.”

Józsi megsimogatta saját jól fejlett sörhasát, megeresztett egy halk böffentést, egy pillanatra az epéjére gondolt, meg arra, hogy el kellene már menni a Holics doktorhoz, majd ismét belemélyedt az újságba. „Tudod miért jó az orvosoknak?” – kérdezte kisvártatva. Etelka nem reagált, így saját magának adott választ. „Mert büntetlenül gyilkolhatnak. Képzeld, valami angol doki eltett láb alól 215 embert. De lehet, hogy többet, még nem tudják. Itt a fényképe is, pont úgy néz ki, mint egy tömeggyilkos. Én kihallgatás nélkül adnék neki tíz év magánzárkát. A másik meg, a Czeizel, tudod, a tévéből, az megúszta másfél év felfüggesztettel. Emberkereskedelemért! Csecsemőket adott örökbe külföldre. Vagy nem is ő, csak segített? Nem tudom, a lényeg az, hogy ezek az orvosok magasról fütyülnek a hippokratészi esküre.”

„Ez az: hipokriták!” – kiáltott fel Etelka, akinek már a nyelvén volt a „Képmutató emberek, görög eredetű szóval” tíz betűre. „Azok bizony. Képmutató, sunyi társaság” – helyeselt keserű mosollyal Józsi. „Aztán meg sírnak, hogy kevés a pénzük, inkább elmennek Csehországba dolgozni. De azért ott sem méznyalás az élet, Prágából is Balkán lesz lassan: benne van az újságban, hogy valami volt minisztériumi funkci meg akart öletni egy újságírónőt, mert az megírta, amit nem lett volna szabad megírnia. No, ennyit mára a művelődésből. Most pedig, adjátok meg a királynak, ami a királyé” – itta ki az utolsó kortyot Józsi.

Sakkjátszma vége, négy betű. „Matt” – szólt Etelka, majd összeolvasta a megfejtés betűit, Edmund Burke angol politikus gondolatát – „A béketűrésnek végül is van egy határa, amelyen túl már nem erény” –, letette a keresztrejtvényt, és kiment a konyhába mosogatni.