Helyi mese

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magát közösségnek tituláló és magára nosztalgikus földrajzi nevet aggattó, de valójában „csak” belterjes kisebbségként működö egyveleg. Nevezzük a mese és az egyszerűség kedvéért szlovákiai magyarságnak. Ennek az egyvelegnek történelme során sok minden sikerült. Királya ugyan nem volt, választott parlamenti képviselete a demokrácia kezdetétől igen. Tevékeny részt vállalt a bársonyos forradalomban, a 98-as fordulatban, amely nélkül mi most a szürkezóna, nem egy európai mese részesei lennénk. Nyolc éven át az ország kormányrúdját tekergethette, igaz, módjával. Több sikerült, mint amennyit elképzeltek, de kevesebb, mint amit több önbizalommal, több akarattal reális lett volna.

Bár különböző (hazai) rezsimeket ügyesen buktattak meg, a szlovákiai magyarságnak a saját rendszerét nemigen sikerült megreformálni. Gomba módra szaporodtak ugyan a civil szervezetek, kezdetben volt több politikai párt is, ám társadalmi és közösségi gondolkodásban nagyon kevés változott. Nem is változhatott – a szlovákiai magyarságból kezdettől hiányzott a társadalmi számonkérés. Külső ellenségből volt rakásnyi, anyaországi szponzorból szintén, így az anakronisztikus intézményrendszer törvényszerűen épült ki. A politikában és a közösségi életben is az „ahogy esik, úgy puffan” lett a mérce. Társadalmi, intézményi vagy szponzori számonkérés nem folyik. Szemünk (volt) fénye, a komáromi Selye Egyetem képtelen beváltani a hozzá fűzött reményeket, holott a menedzsmentje a miénk (kicsi és vízfejű, de…). Aki erről beszélni mer, az „áruló”. A civil társadalom jó része régóta „önfegyelmet” gyakorol. Intézményeink élén évtizedek óta állnak ugyanazon személyek (SZMPSZ, SZMSZSZ). A Csemadok (ami még mindig „van”) lassan egy évtizede képtelen valamirevaló menedzsert találni. A Magyar Koalíció Pártját is tizedik éve hívják már így, de ezzel a párt – a múltat képviseli.

A hatalomból való két évvel ezelőtti kibukás hozott némi változást. Bugár Béla ment, Csáky Pál jött. Stratégia lett az új beszéd, többen keresik a megújulást. Ám aki változást vár, az hiába vár. A mese igazi tanulsága, hogy minden közösségnek olyan intézményrendszere van, amilyet saját magának teremt. Fel kellene ismerni, hogy mire van kapacitásunk. Ha közösséggé kíván válni a szlovákiai magyarság, számon kell kérnie és sürgetnie. Nem az új stratégián kell kotlani éveken át, hanem modernizálni a meglevő intézményrendszert, bevonni a magántőkét, versenyhelyzetet teremteni a politikai képviseletben és a közösségi intézményrendszerben, bővíteni a meglevő kapacitást megfelelő képességű menedzserekkel. Akiknek van képessége és véleménye, meg kell őrizni. Ezért a magam részéről felajánlom Hajtman Béla egyhavi fizetésének a fedezetét. Hajrá, szlovákiai magyarság!