Haza a magasban

Mindenkinek elege van a témából, nem is szaporítom soká. Csak néhány aggály kikívánkozik belőlem. Én is kaptam szomorú, átkozódó, sötétségről, büdös népségről szóló és bocsánatkérő üzeneteket a népszavazás után. „Ne szégyelld, barátom, nem tehetsz róla, ez valaminek a következménye” – válaszoltam egyiküknek, miközben szívszorongva vártam a híreket, mikor csattannak el az első magyar pofonok magyar arcokon. Természetesen képletesen. A legmegdöbbentőbb mégis az a néni volt, aki ugyan eltaszított bennünket magától, de a nyugdíjából felajánlott százezer forintot – nekünk. Ezt a tragédiát nem látni vakság. Ezt a skizofréniát orvos sem tudná kielemezni. Tartok tőle, hogy sok elsietett lépés következik ezután, és sok agyra ereszkedik le a köd.

Pedig, kedves magyar testvéreim, élek a gyanúperrel, hogy csak ördögi elme tud ilyen agyafúrt tervet kieszelni. Hiszen akik a népszavazást kiötlötték, sejthették, milyen eredménye lesz. A mű elkészült, az alkotó pihen. Sajnos, nem pihen. Újabb ötlete az akták kiteregetése. Ennek meg az lesz az eredménye, hogy a nyomorultak tömegét, akiket az állambiztonsági gépezet együttműködésre kényszerített – kit a gyermeke jövőjével zsarolva, kit a körme leverésével noszogatva –, kiteszik a kirakatba. Azok, akik kiteszik, bent, a jól fűtött bolt meleg homályában köpik a markukat, hiszen ennek a kis karácsonyi ajándéknak is meglesz a hozadéka. Mivel nem jár büntetéssel, legföljebb erkölcsi kiközösítéssel, sikerül ledugni a magyar nép torkán az újabb utálati kegytárgyat, hogy apa és fiú, szomszéd és rokon egymás ellen uszuljon. Vagy belefásuljon a megváltoztathatatlanba. Nem kétséges, milyen szellem szabadul ki a palackból, s szinte borítékolni lehet a neveket előre. A legnagyobb gazemberek pedig röhögnek a markukba. A fogaskerekek a háttérben csikorognak.

Mi jöhet még ezek után? Mindenkinek a fantáziájára bízom. Egyet azonban jó lenne tudatosítaniuk azoknak, akik most gyűlölködnek és köpködnek, vagy csak megkeseredtek: azok malmára hajtják a vizet, akiknek mindezt köszönhetjük. Akik csordává züllesztettek bennünket. Haza a magasban, írta Illyés Gyula. Tudta, miről beszél, bár ilyen messzire ő sem láthatott. Ez a haza majd akkor száll le hozzánk, ha megérdemeljük. Vérünket hullattuk érte, emberöltőnyi rendszerességgel mentek apáink a vágóhídra a nevében. Olykor csak a nevében, alantas célokért. Többször a megszűnés határára került. Vejáletek és republikák, királyságok és császárságok jobbágyai voltunk mindig is. De a haza ott volt, és ott van bennünk, mindenek ellenére. Ne lökjük el magunktól csak azért, mert sokan elutasították december ötödikén. Ha nem leszünk észnél, és egymásnak esünk, ha hagyjuk csőbe húzni magunkat, akkor veszik el véglegesen. Hogyan is írta Nagy László? „Ne félj, ne sírj, ne mondj le róla.”