Háromlépcsős washingtoni terv

Ezzel kapcsolatban Henry Kissinger válaszolt nagyon találóan egy kérdésre, amely a háború valószínűségét firtatta, mégpedig, hogy az Egyesült Államok nem azért vezényelt át már 200 ezer embert a térségbe, hogy aztán akció nélkül visszavezényelje őket. Ha figyelembe vesszük az ekkora erőátcsoportosítás költségeit, valamint a pszichológiai és politikai tényezőket, nagyon valószínű az Irak elleni tá-madás. A hadműveletek, amelyek nagyon intenzív légicsapás-sorozattal kezdődnek majd, valószínűleg néhány hétig fognak tartani. Fő céljuk nem az iraki hadsereg megsemmisítése lesz, hanem a jelenlegi iraki rendszer megdöntése. Ezért az amerikaiak számára a legfontosabb a főváros, Bagdad bevétele lesz. Valószínűleg az USA külön figyelmet fog fordítani a nyugat-iraki területekre, amelyekről rakétákkal csapás mérhető Izraelre, mint az már az első Irak elleni háborúban megtörtént. Ezért az esetleg odatelepített iraki rakéták kilövőállásait majd megpróbálják különleges egységek hadműveleteivel kiiktatni. A műveletek sikeres befejezését követően azonban korántsem lesz megoldva Irak problémája. Felmerül a kérdés: mi is legyen az országgal Szaddám Huszein rendszerének megdöntése után? Az Egyesült Államok valószínűleg egy háromlépcsős terv segítségével próbálja majd kezelni a problémát. A legelső időszakban egy USA vezette katonai kormányzás felállítása valószínű, majd azt követően valamiféle átmeneti kabinet létrehozása, amely az amerikai katonai és egy polgári autoritás körül összpontosulna. Ezeket követné a harmadik szakasz, amely lényegében a hatalom átadása lenne egy Nyugat-barát kormánynak.

A terv első szakaszát, tehát az amerikai katonai kormányzást minden valószínűség szerint a második világháború utáni amerikai tapasztalatok inspirálták. Akkor az amerikaiak hasonló rendszert vezettek be MacArthur tábornok vezetésével Japánban, sőt a tábornok mint a katonai kormányzás vezetője szinte szó szerint ráerőltette a demokráciát a felkelő nap országára, és hasonlóképpen csaknem lediktálta a demokratikus elveken nyugvó japán alkotmányt. Egy ennyire radikális beavatkozás azonban minden bizonnyal ellenszenvet váltana ki az egész arab világban, de ettől függetlenül nagyon fontos lesz a második világháború utáni Németországban végbement „denacifikációhoz” hasonló folyamat. Ennek a szakasznak a legfontosabb célja a stabilitás megteremtése és a fellelt tömegpusztító fegyverek megsemmisítése. Nagyon fontos eleme lesz az erős katonai jelenlét, amely ebben a szakaszban még fontos szerepet játszik a kormányzás támogatásában. A második szakasz 6–18 hónap elteltével következhet. Az amerikai katonai jelenlét lényegesen csökkenni fog és fokozatosan nyer teret a (valószínűleg) nemzetközi polgári kormányzás. Irak ebben a szakaszban válhat hasonló nemzetközi protektorátussá, mint jelenleg Koszovó, ahol ugyan elég jelentős a nemzetközi katonai jelenlét is, azonban fokozatosan csökken, és a tartomány irányítása gyakorlatilag az ENSZ által megszervezett nemzetközi polgári „kormányzat” kezében van. Ezzel kapcsolatban újabb feszültséget okozhat, hogy ki legyen a nemzetközi polgári kormányzat vezetője. Az USA természetesen amerikait preferál, de az ENSZ-ben sokan egy Európai Unió által jelölendő személyiséget támogatnának az amerikai befolyás bizonyos fokú kiegyensúlyozása érdekében. Ezenkívül a világszervezetben elhangzottak olyan hangok, amelyek egy iszlám országból származó egyéniséget támogatnának. A terv harmadik fázisa, tehát a hatalom átadása egy Nyugat-barát iraki kormánynak, egyelőre még a legkevésbé kidolgozott. Az egyik legnagyobb problémát az Irakon belüli belső egyensúly megteremtése okozza a főbb vallási és etnikai csoportok között. Mint ismeretes, jelenleg az országban az iszlám szunnita ágához tartozók tartják kezükben a hatalmat, noha kevesebben vannak, mint az Irak déli részén élő síiták. Rajtuk kívül még komoly hatalmi tényezőt alkotnak az északon és északkeleten élő kurdok, akik az elmúlt tíz évben gyakorlatilag majdnem függetlenek voltak a központi bagdadi kormányzattól (természetesen formálisan semmiképpen). Feltétlenül figyelembe kell még venni azt a tényt, hogy a síitákat eléggé intenzíven támogatja a szomszédos Irán (segítséget nyújt a síita hadsereg kiképzéséhez, hogy az képes legyen magához ragadni a hatalmat az ország déli részén). A kulcs tehát végső soron az ország területi egységének biztosítása lesz. Ezenkívül Iraknak szinte minden szomszédjával vannak kisebb-nagyobb problémái. Ezek fényében tehát nagyon fontos, hogy az Egyesült Államok politikája sikeres legyen a háborút követően is. Az, hogy az USA megnyeri a háborút, nem igazán kétséges. Azonban, hogy közhellyel éljünk, meg kell nyernie a békét is. Most foglaljuk össze a háború utáni Irak legnagyobb feladatait. Nagyon fontos a stabilitás körülményeinek és a jog presztízsének megteremtése. A katonai egységeknek is flexibilisen kell váltaniuk, a harci feladatok végrehajtásáról át kell orientálódniuk békefenntartásra. Ezenkívül jelentős kérdés az iraki hadsereg és más fegyveres erők demobilizálása, különösen ami a köztársasági hadsereget és a titkosszolgálatokat illeti. A következő fontos feladat a tömegpusztító fegyverek likvidásása, csakúgy, mint a célba juttató rendszerek és egyéb rakéták megsemmisítése. Ezen a ponton problémát okozhat a tömegpusztító fegyverek helyzetének meghatározása, különös tekintettel álcázásukra, elrejtésükre. A nemzetközi kormányzás és az Egyesült Államok tekintélyének szempontjából kulcsfontosságú a háborús bűnösök és az emberiség elleni bűnöket elkövetők bíróság elé állítása és jogszerű megbüntetése. Továbbá Irak területi épségének megőrzése érdekében szükség lehet katonai egységek telepítésére a potenciális feszültséggócokba, így Moszulba, Kirkukba és Kerbelába. Végül pedig nem kevésbé fontos, hogy biztosítsák a lakosság élelmiszer-ellátását és az alapvető szolgáltatásokat. Ezeknek a feladatoknak a sikeres végrehajtása szavatolhatja, hogy valóra válnak azok a remények, amelyek szerint Irak stabil, mérsékelt, Nyugat-barát, a térség stabilitását nem aláásó, hanem megszilárdító tényező lesz a Közel-Keleten.