Három fenyő

Mintha az Isten tartaná tenyérében őket. Huzatos völgy ez itt, Gömör hűvös csücske. Nadrágszíjparcellák csíkjai a falu felett. Lemeszelt Szent Kristóf a templom falán várja a jobb idők értékfeltáró kezeit. Ódon kövek néznek a falu házaira, mögöttük a régen voltak csontját ringatja a föld. Ez a köves, veres, agyagos föld. Márton-napi libaveszedelem után kutyák marakodnak a cupákokon. Búcsú volt, vendégség. Vagy inkább csak annak halvány maradéka. A mise után szétszéledt a nép, elballagott haza, jó levesek, ludaskásák lucskos illatába merülkőzni. Délután meg estefelé be a kocsmába a férfinép, törzshelyre, biliárdasztalhoz, focit megbeszélni. Meg a holnapot, meg a tegnapot. Embereket, történéseket, hajdani legendákat és anekdotákat. Száll a füst, komótosan habzik a sörital, koppannak a korsók, itt-ott nevetés, nehéz sóhajtások szele kavarja meg a levegőt. Emlékszel még? – hangzik el ezerszer, s jön a gyámoltalan kérdés, ugyan miért nem jöttek idén haza a búcsúra. Mert egyre kevesebben vannak már ott otthon. Nehéz a kenyér, elmentek a fiatalok, be városra, el máshová. A festő – emlékszik-e még rá valaki? –, az pedig hazajött annak idején. Látni akarta a dombokat, a Kakashegyet kékleni fent a bányavidék felett. Nézni az öregeket, hogy veszik kezükbe a kapát, hogy formálódik a lisztből kenyér. Látni, megfesteni, belekarcolni a papírba, cserba hegyű tustollal vagy kézzel felcsapkodva a nyers festéket, ferdére formálva a tornyot, kajlára a villanyoszlopot. Isten tenyerébe tenni a temető végében álló három fenyőt, lebegtetni őket, s hagyni szétfolyni gyökerüknél a sűrű fekete tintát, hadd szívja a papír, hadd szívja be őket, úgy, mint a föld szívta be a festőt. Felette nehéz kő, fáradt angyalok tartják éjjel, ne nyomja szegényt oly nagyon. Kövön a betűk sora. Két szó csak: „élni kell”. Meg álmodni még. Azt az őszi–téli tájat, oda Dúdor Pista, az angyalfestő köré. Megfagytak már rég a krizantémok. Aludj, festő, aludj!