Harci mezben az amerikai elnök

Angyalbőrben. Ifj. George Bush – hasonlóan politikus kortársainak zöméhez – ellazsálta a vietnami háborút.ČTK/AP-felvételMivel mégiscsak le kellett zárnia (ha csupán egyetlen csataként is) egy háborút, s így legalább átmenetileg kilépnie a főparancsnok oly hálás és népszerű szerepéből, az elnök mindent megtett, hogy ez a kép maradjon meg a szavazók emlékezetében. Hemzsegtek a szimbólumok, hiszen az a sisak a harcias nemzeti játék, az amerikai futball képzetét is keltette, együtt a tojáslabdával előretörők yardokat számláló szóhasználatával: egy győzelmet letudtunk, a többi még hátra van.

Nagyon – talán túlságosan is – ki volt ez találva. Semmibe véve az elemi biztonsági előírásokat, Bush a másodpilóta ülésében hajtotta végre a nem kockázatmentes leszállást az anyahajó fedélzetére, s persze annak éppen Lincolnról elnevezettnek, nem mellékesen pedig a világ legnagyobb méretű tengeri alkalmatosságának kellett lennie (ötven kilométerre a parttól várakozva a főparancsnokra, aki néhány órával utóbb hajóhídon is felmehetett volna a fedélzetre). Evégett az elnök képes volt – a hadipilóták számára kötelező – „túlélési” úszóleckéket is venni a Fehér Ház medencéjében.

Csak aztán éppen ez ne forduljon a visszájára: Bush apja volt az igazi, világháborús harci pilóta, akinek tényleg túl kellett élnie (gépe lelövése után) az óceánba zuhanást. A fiú viszont – hasonlóan politikus kortársainak zöméhez – ellazsálta a vietnami háborút, bár most hangsúlyozott nosztalgiával emlegette hátországi hadipilóta emlékeit. S egy évszázada, Teddy Roosevelt óta az első elnök volt, aki mundérba bújt: az utolsó exgenerális államfőnek, Eisenhowernek erre nem volt szüksége. Az már a tömegmédia iróniája és a költő igazolása, hogy nem a való fontos, hanem annak „képi” mása: már a hollywoodi propagandafilmekben katonáskodó Reagant is férfiasabbnak hitték honfitársai, mint a háborús hős idősebbik Busht.

Kiaknázva hát a végsőkig e szerep lehetőségeit, s álszerényen csupán „egyetlen győzelemként” könyvelve el az iraki háborút, e mostani elnöknek éppen főparancsnokként kellett kimondani a zárószót, mert a hadsereg megköveteli a dolgok lezárását. De üzenni kellett azoknak a külföldi államoknak is, amelyek a háborúból kivonták magukat, viszont békefenntartásra és humanitárius segítésre készek. S ami kivált ironikussá tette a jelenetet, az ifjabb Bush parádézása a világvezetői pózban, anyahajós háttérrel: hiszen elnökjelöltként élcek sorát kellett tűrnie a – nehezen tagadható – nemzetközi politikában való járatlansága miatt, sőt ő maga is igyekezett a befelé forduló Amerikát részesíteni előnyben, a rá akkor még árnyékot vető elődje botor „nemzetépítési” próbálkozásaival ellentétben.

Hát most elnökségének – és újraválasztásának – talán egyik fő kérdése lesz, hogy sikerül-e neki nemcsak Szaddám-mentes övezetté, hanem működő országgá is felépítenie Irakot, s nem lepik meg őt is, mint egykor a balszerencsés Cartert Iránban, a síita ajatollahok.

Amúgy a másik kulcskérdést, a gazdaság helyzetét tekintve ifjabb Bush egyelőre tényleg Carterra hajaz: száz éve nem választottak újjá elnököt, ha első periódusában zuhantak a részvényárfolyamok. Vajon meg tud-e majd küzdeni a harci pilóta emlékképe a gazdaság háborgó tengerén tehetetlenül hányódó államférfi látványával, ha jövő ilyenkorra nem javulnak a dolgok, s legyen elnökjelölt bárki demokrata, bizonyosan a clintoni kormányzás 23 millió új munkahelyére fogja emlékeztetni a szavazókat. Meg arra a hatalmas költségvetési többletre, amelyet Bush makacs adócsökkentése deficitté változtatott. Mindenesetre az újabb háborúját is simán megnyerő elnököt „erős vezetőnek” látó biztos többség hasonló arányban véli azt is, hogy az adócsökkentései a tehetőseknek kedveznek. S egyelőre vele is szembeszegezhető a Reagannek Cartert kiütő híres szónoki kérdése a választóhoz: „Jobban él, mint az elnök hivatalba lépésekor?” Ma erre a szavazók fele nemmel felel, s alig tíz százaléka mondhat rá igent.

De vajon lesz-e még ilyen letaglózó kérdésre lehetőség a jövő őszi tévévitákban, s ki fogja feltenni a ma még „kilenc törpeként” emlegetett demokrata elnökjelöltek közül. Akik hétvégi karolinai tévévitájukban nem annyira Busht bírálták, mint inkább egymást próbálták időben kisiklatni. Másfél esztendővel a választások előtt ez persze mindig így van a hivatalban levő elnök esetében, hiszen nemcsak Clinton tűnt ismeretlen senkinek a – szintén iraki győztes – Bush papa árnyékában, hanem Carter Fehér Házában ilyentájt még azért imádkoztak, hogy a „biztosan megverhető” Reagan legyen a republikánus kihívó.

A Lincoln fedélzetén felsejlő háborús – és nemzetközi – háttér kétségtelenül Bushnak kedvez, még akkor is, ha netán egy igazi hadfi, a vietnami háború sok kitüntetéses hőse, Kerry szenátor kerülne ki győztesen a kilencek közül. Ám a ma leginkább esélyes demokrata jelöltek mindegyike jó szimattal kiállt az iraki háború mellett, s történetesen azok a hatalmas amerikai fölényt biztosító csataeszközök jórészt a Clinton-korszak fegyverfejlesztéseinek köszönhetők. Őket tehát aligha lehet majd a bagdadi csodafegyverrel leteríteni.

Miközben azért Bush már most sem sebezhetetlen, ha a reagani mosolyra képes elnök-főparancsnok személyén egyelőre nem fog is a golyó. Csapatának legendás egysége mintha megbomlott volna, a Powell- és a Rumsfeld-tábor már mérgezett nyilakat lődöz egymásra, ami különben a carteri végzet egyik összetevője volt, csak akkor Vance–Brzezinski-párharcnak hívták. S hát őt is fenyegeti ultráinak hírhedt képessége a globális „lesre futásra”.

A szerző hírlapíró