Hány az óra, Bajkon úr?

Régtől sejtem én, a gravitáció humbug, csak a Föld szívat minket, meggyőződhetett erről a kínaiak Skywalkere is, amint honi fejlesztésű űrriksáján a hajdanán kitűnően szagképzett Lajka nyomában, orbitális pályára lépve a napokban tizennégyszer is körberepülte bolygónkat, ahonnan ez alkalommal az átlagosnál több ferde szempár fürkészte az égboltot. Mennyei, súgjuk egymásnak, amint ámulunk a kínaiak teljesítményén, melynek köszönhetően ezennel kiérdemelték megtisztelő űrklubtagságukat. Gagarin és Armstrong útódai egyébként is nagyon unatkozhattak már a túlságosan is exkluzív és szűk körű klubban. Hogy a taikonauta sikerének valóban csillagfelhőtlenül örülnek-e, csak a jó ég tudja. Ja, kérem, az utóbbi időben elfelejtettük, az űrutazás bizony hatalmi kérdés, és a szuperhatalmi vágyakat dédelgető Kína számára presztízs, hogy a jelek szerint lassan újraéledő űrversenyben ne öntse el sárga orcáját a szégyen vörös pírja. Aligha hihető el, hogy a távol-keleti óriásbirodalom megelégszik egy – a Mennyei Hajó kilövéséről tudósító tévéközvetítések tanúsága szerint – eléggé régimódinak tűnő űrrakéta fellövésével. Nem tudok szabadulni a gondolattól – a cukorsüveghegyek árnyékában trónoló kínai pártvezetés kínjában szőtt megalomán álmairól hallva –, a pagodák és rizsföldek mellől előbb-utóbb Made in China felirattal roppant külsejű, rakterükben megfelelő mennyiségű követ szállító űrszekerek is az égbolt felé törnek, hogy utasaik, mondjuk, a lélegzet-visszafojtást jól tűrő buzgó kínai iparosok a Holdon építsék fel az űrből is látható nagy fal mását.