Hallgatni arany

A politikában is érvényes, hogy nem elég jónak lenni, ezt kellőképpen kommunikálni is kell. Magyarán mondva: a jó politikusnak el kell tudnia adni magát. Ez azonban nem azt jelenti, hogy bármely témában bármi áron különbejáratú véleményt kell megfogalmazni, s főleg nem úgy, hogy ezzel megtorpedózzuk saját pártunk és szövetségeseink összefogását. Pontosan ezt tette Simon Zsolt, amikor megszellőztette, szerinte a sajtótörvénytől függetlenül meg kellene szavaznia az ellenzéknek a Lisszaboni Szerződést.

Az EU-reformszerződésének bojkottja a 2006-os kormányváltás óta az első alkalom, amikor az ellenzék összefogva, legitim cél érdekében volt képes fellépni, kihasználva azt a ritka pillanatot, hogy Robert Ficónak szüksége van a jobboldali képviselők szavazataira is. S bár nem a legszerencsésebb, hogy pont a Lisszaboni Szerződést „ejtették túszul”, ez bőven megbocsátható, hiszen a Maďarič-féle sajtótörvény komolyan megkérdőjelezi a szólásszabadságot és a médiák függetlenségét. Ez a téma nagy esélyt jelent(ett) az ellenzék számára, hiszen a szólásszabadság mint az egyik legalapvetőbb demokratikus jog védelme fontos szerepet játszott a harmadik Mečiar-kormány megbuktatásánál. Az új sajtótörvény tehát lehetőséget szolgáltatott az ellenzéknek, hogy visszatérjen 1998-as „győztes” témáihoz, s egyszersmind meggyőzze a választópolgárokat arról, hogy Robert Fico tulajdonképpen Vladimír Mečiar fiatalabb és sokkal dörzsöltebb klónja.

Igaz, hogy a bojkott nem volt valami jól előkészítve, s minden jel arra utal, Mikuláš Dzurinda kész tény elé állította vele ellenzéki partnereit, akiknek nem maradt más választása, mint hogy csatlakozzanak az akcióhoz. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a leginkább saját problémáival küzdő ellenzéknek ez volt az első valamirevaló lépése a választási bukta után. Az egész azonban semmit sem ér, ha akad egy-két különutas, aki fittyet hányva a megegyezésre, előre bejelenti: akkor is meg kell szavazni a Lisszaboni Szerződést, ha a parlament jóváhagyja az elfogadhatatlannak minősített sajtótörvényt. A nyilatkozat időzítése annál is kínosabb volt, hogy az MKP elnöke ugyanazon a napon egy másik lapnak azt mondta, hogy pártja továbbra is egységesen lép fel az ügyben a másik két ellenzéki erővel. Robert Fico vette is Simon üzenetét, s már tegnap hírül adta: vége a macska–egér játéknak, szavazás lesz a reformszerződésről, ha tetszik az ellenzéknek, ha nem.

Ha Simon Zsoltot kizárólag őszinte européer elkötelezettsége vezérli, véleményét nem a médiákkal, hanem saját párttársaival osztotta volna meg. Így azonban minden bizonnyal annak lehettünk tanúi, hogy egy ambiciózus fiatal politikus személyes píárja érdekében feláldozta az egyezséget és a közös érdeket, nem érzékelve, hogy ez az ügy túlmutat a politika mindennapos csetepatéin, hiszen a szólásszabadság végének kezdetét jelentheti.