Gyújtsuk fel az iskolát!

Reményeim szerint írásom végére a két, látszólag kapocsmentes zenei téma kerek egésszé áll össze. A szélsőjobb magyarországi térhódítása a zenében is érezteti hatását. Gombamód elszaporodtak a szélsőséges nézeteket valló zenészek(?), igaz, ez nem csak magyar betegség. Szinte egész Európát ez jellemzi, az internet tanúsítja. A Hungarica nevű csapat néhány hete mindenféle reklám és (egyelőre) rádiós támogatás nélkül is megszerezte Demokratúra című albumával a magyar lemezeladási lista második helyét. Azóta megsokszorozódott a világhálón a csapatra klikkelők száma. A napokban ugyanis akkora ingyenreklámot kapott, amiről más csak álmodik, a jókora többség persze nem ilyen összefüggésben vágyik rá. Ez az a formáció, amelynek koncertjére egy Tomcat nevű idióta két hasonszőrű társával a tévékamerák jelenlétében váltott jegyet a híressé lett jegyirodában, és egy hasonló jegyvásárlás indította el a lavinát is. Részben a vázoltakból eredően minden új zeneszámot kétszer is meg kell hallgatnom, mielőtt a rádióadásba szerkesztem. A szélsőséges eszmék térhódítása mellett „szerencsére” a trágár szöveg még mindig sokkal gyakrabban vet gátat a sugárzás elé. (Ez is mutatja, hogy minden nézőpont kérdése…) Állítom, a nemzetközi helyzet e téren sokkal rosszabb, mint a magyar, bár mindent megteszünk annak érdekében, hogy utolérjük a Nyugatot.

Most váltanék egy nagyot, és bocsánatot is kérek a Republic együttestől, hogy ezekkel a szereplőkkel egy lapon említem a nevét. A rendszerváltás utáni évek legfontosabb és legnépszerűbb magyar együttese, tisztességes zenészek, akiknek dalait előzetes meghallgatás nélkül is adásba lehet szerkeszteni. Vagy mégsem? A minap élő adásban ütötte meg a fülemet egy mondat, ami azért kínos, mert a felvételt én választottam ki. A „Gyújtsuk fel az iskolát!” idézet az 1991-es(!) Sírás lesz a vége című szerzeményből származik, és mentségemre szolgáljon: arról szól, hogy a „sok jónak” rossz vége lesz. A mondat pedagógusismerősömnek is feltűnt. „Tökéletes jövőképfestés, a most harmadikos diákjaim szerintem néhány év múlva ezt meg is teszik” – állt a telefonos üzenetében. Pár napja összefutottam vele, és elmondta, pályaelhagyáson gondolkodik, úgy érzi, ami tíz éve még pofonegyszerű volt, manapság nem működik: nem tudja féken tartani nebulóit, eszköztára is leszűkült, és mielőtt eldurvulna a helyzet, inkább továbbáll. Nincs szüksége arra, hogy nevét meghurcolva mondogassák, az ő egykori diákjai gyújtották fel az iskolát, vagy verték meg a helyzet magaslatától távol álló tanárukat. S hogy mi a témák közötti kapocs? A fene nagy demokráciánk, az új nevelési és egyéb módszereink teljes csődje okozta beteg társadalmunk. Meggyőződésem, hogy ennek sírás lesz a vége. De addig a magamfajta ember bizonyára még sok szörnyűségről lesz kénytelen tudomást venni.