Gyugyuautó

Jönnek az unokák felfelé a lépcsőházban, Levente már a saját lábán, de még édesanyai közreműködéssel, Noémi karon, kis csomagokkal popsijuk tájékán. Innentől kezdve percről percre változó gazdag program kezdődik számunkra, melyben többek között szerepel a lakás szétszedése, miközben estére, míg álomba nem szenderülnek a kis örökmozgók, dagadó pelenkákkal telik meg a konyhai kuka, elég lesz lecipelnem. De hát kell ennél nagyobb boldogság?! Vagy annál, amikor Levente, aki újabban már nem kér a pelenkából, elkiáltja magát, piszi lecc, és akkor futni kell vele, különben jöhet cseréje a bugyinak, nadrágnak, dörzsölése a szőnyegnek, felmosása a csempének, amerre totyogott. Persze, ennek is vége lesz hamarosan, nem tartja majd magában az utolsó utáni pillanatig azt a rengeteg teát, vizet, gyümölcslevet, amit egyelőre még cumisüvegből, általában fekvő helyzetben fogyaszt, miközben forgolódik, kacarászik, vagy leáll egy pillanatra, és a szobának egy bizonyos pontjára függeszti tekintetét, mintha vizsgálna ott valamit. Noémi meg csak mosolyog a heverőn, lekapja szemüvegemet, úgy néz rám a szőkeség nagy kék szemekkel. Ő még nem tudja azt mondani, hogy piszi lecc, sem mást, de előbb-utóbb hozzá is eljönnek a szavak, s rakosgatja majd egyiket a másikhoz, ragok nélkül, mint egyelőre Levente, gyugyuautó, vagyis Gyugyu, aki én volnék, és az autója. Itt tartunk most. S én óhatatlanul a jövőre gondolok, gyermekeink gyermekeinek a jövőjére. Hogyan alakul majd ebben az országban, a holnap Európájában? Mindennapi feladatként kell-e majd továbbra is csatázni a sajátosság méltóságának megőrzéséért, melyért különösen mi, magyarok, annyi, de annyi energiát áldoztunk itt hosszú évtizedeken keresztül, vagy élhetnek utódaink szuverén, autonóm, szabad polgárként, a sajátosság méltóságának tiszteletétől övezve? Befejeződik-e az átmeneti időszakok sora, melyekből ugyancsak kijutott nekünk, s lesz-e végre-valahára folyamatosan építhető az élet, hogy ne kelljen menekülni, elmenni innen, legalábbis nem elsősorban egzisztenciális okokból? Természetesen a távozás is megoldás, a munkával töltött ideiglenes kinntartózkodás vagy a soha vissza nem térés, csak kérdés, ki mint éli meg mindezt egyénenként, az érzelmek szintjén, mennyire húzza a bőrönd azt a két grammnyi valamit, amit léleknek hívunk. Bár lehet, hogy ez a kérdés így anakronizmus, divatjamúlt, mindazonáltal egy magára valamit is adó országban nem mindegy, hogy szabad választás eredményeképpen vagy kényszer hatására, mondjuk megélhetési gondok miatt vállal az ember munkát külföldön. Mert manapság már az a legkevesebb, hogy a kapu nyitva, nem szól ránk a házmester, s nem is lő utánunk, ha ki akarunk menni. Csak azt nem tudom, miért imádja Levente a kulcsokat, megint cipel a markában egy csomót, s próbálgatja őket valamennyi zárba. Mint aki érzi, hogy ez-az el vagyon előle zárva. Vagy a jövőre nyíló ajtót szeretné már kitárva látni? Ő is? Mindenesetre, megyünk és megöntözzük a virágokat a lépcsőházban.